„A morfinizmus mindig okozat és nem ok” – idéztem egyetértőleg Kosztolányi Dezső unokaöccséről, Csáth Gézáról (1887-1919) szóló nekrológját múlt heti írásomban. A Nyugat 1919. évi 16-17. számában megjelent cikkében (Csáth Géza betegségéről és haláláról) Kosztolányi arra kereste a választ, hogy vajon mi késztet egy tehetséges, a külső szemlélők számára sikeres embert arra, hogy a „méreggel éljen”.
Csáth Naplójából tudjuk, hogy 23 éves korában, napra pontosan 1910. április 19-én fecskendezte be magának az első adag morfiumot, aznap, amikor – mint utóbb kiderült, tévesen – tüdőbajt diagnosztizáltak nála. (Csáth Géza: Úr volt rajtam a vágy. Naplófeljegyzések és visszaemlékezések, 1906–1914. Magvető, 2016) Orvosként könnyen hozzájutott a morfiumhoz, amelyet ópiummal vagy pantoponnal váltogatott, miközben folyamatosan használt altatókat is, a későbbiekben pedig rendszeresen nyúlt különböző élénkítőkhöz – ellensúlyozandó a morfin hatását. Egy jellemző példa a Morfinizmusom története című naplóbejegyzéséből: „Megtörtént azonban, hogy az M helyett 10-20 csepp ópiumot vettem, s ennek hatása egy-kétszer tartósabbnak bizonyult. Lassanként azonban mind kevesebb és kevesebb élvezetet adott ez a kis adag (…) Az altatószerek használatát sem hagytam abba, Codeint kombináltam Paraldehyddal és brómmal, s az esti adagom körülbelül 1 g bróm, 1 g Paraldehyd és 0,01-0,02 g Codein volt 0,05 g Veronállal súlyosbítva. Ezt, ha éjjel 3 és 5 közt felébredtem, ami igen gyakori volt, megismételtem.”
1913 januárjában, amikor a fenti sorokat írta, Csáth még úgy vélte, könnyen megszabadulhat függőségétől: „Nem kell félnem a nehézségektől és attól, hogy az átkos fecskendő nélkül nem fogok tudni élni.” Persze nem így lett, szenvedélye egész életén végigkísérte. Ahogy Kosztolányi írta: „Vértanú-testén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű. Tályogok keletkeztek rajta és szíjakkal kötötte át a lábát, hogy valahogy vánszorogni tudjon. Így dolgozott, évekig.” Mindez persze nem sokat mond motivációjáról, hogy miért is nyúlt a droghoz.
A kulcsot ehhez, azt hiszem, az Opium (Egy idegorvos leveles ládájából) című, a Nyugatban 1909-ben – tehát még az első tűszúrás előtt – megjelent novellája adja: „A megismerést, az isten boldogságát csak a gyönyör adja számunkra. De lehet-e beszélni arról, hogy az isten boldogsága csak egy pillanat? Igen: ő ennyit adott alamizsnaképpen az ostobáknak és gyáváknak. De akik többet érdemelnek – mert többet akarnak – azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet vitéz és nemes kockázattal.” S hogyan lehet az öröklétet megrabolni? Hát persze, hogy a droggal: „Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül két millió évet jelent. Föltéve, hogy az ópiumszívást mint kifejlett erős férfi kezded és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására (...) tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húsz millió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára.”