- Vágyálomnak bizonyult a gyors fordulat reménye, az oroszokat az áttörés sem kényszerítené tárgyalásokra

Több mint 9 héttel a nyugati fegyverszállításokkal és kiképzéssel előkészített ellentámadás megindítása után nem látszik még az áttörés esélye. A háború jelenlegi frontszakaszai közül talán a déli az, ahol a kijevi hadvezetés a legerőteljesebben próbálkozik, de általános a vélemény, hogy a vártnál lassabban halad az ukrán támadás. Mivel magyarázná ezt a helyzetet?

A nemzetközi közvélemény szerintem irreális várakozásokat fűzött a június elején kezdődött ukrán hadműveletekhez. Egyrészt sokak szeme előtt a lendületes hadviseléssel áttörést elérő tavalyi harkivi ellentámadás lebegett, s ehhez képest, ami most zajlik, az sokkal inkább a felőrlő hadviselés jegyeit mutató herszoni területfoglalásra emlékeztet. Azzal a különbséggel, hogy akkor a Dnyeper folyó jelentette természeti akadály az oroszok ellátását nehezítette, most viszont a nagyon mélyen kiépített orosz védvonalak az ukrán ellentámadást lassítják. A média optimista várakozásaival szemben Mark Milley, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke már a támadás előtt is 6-8-10 hétre becsülte azt az időszakot, ami szükséges lehet az áttörés előkészítéséhez.

A másik tényező, amit alábecsültek, az az orosz védvonalak elé példátlan sűrűséggel telepített aknamezők szerepe. Olyan aknatípusokból, amelyekből az „előírások” szerint elég lenne négy négyzetméterenként egyet telepíteni, beszámolók szerint van, ahol minden négyzetméteren három-négyet telepítettek, s ezek felszedése eléggé sziszifuszi munka. Ennél is fontosabb talán, hogy

amellyel a támadó fél „le tudja fogni” a védelmi állásokat. Ez hiányzik ahhoz is, hogy az ukrán csapatok átjárókat tudjanak nyitni az aknamezőkön és más műszaki akadályokon, ezzel a feladattal jelenleg orosz tüzérségi tűz közepette kell próbálkozniuk, miközben a saját tüzérségük lőszerhiánnyal küzd.

A beszámolók szerint az ukránok júliusban változtattak a taktikájukon.

Az ellentámadás első egy-másfél hónapjában alkalmazott nyugati harcászati megközelítésből születtek azok a „lyukra futások”, amikor az ukrán alakulatok a szövetségesektől kapott páncélosokkal aknamezőre futottak, és ott kilőtték azokat. Az ukránok most annyit változtattak, hogy kis gyalogsági csoportokkal próbálnak felszámolni orosz állásokat, illetve egyesével kilőni vagy lefogni az orosz tüzérségi ütegeket, s amikor éppen nincs orosz tűztámogatás, akkor tudják a műszaki zárak felszámolását elkezdeni, de ez egy borzasztó lassú, kockázatos történet, és súlyos veszteségekkel jár. Nagyon sok ukrán katonát szállítanak a térség kórházaiba aknarobbanás okozta sebesülésekkel. Valószínű, hogy ezt a helyzetet máshogy nem nagyon lehet megoldani. De ha el tudják érni azt, hogy az orosz tüzérség ne tudja hatékonyan támogatni a védelmi vonalakat, akkor egy ponton lehet valamiféle áttörés.

Mire utal az az értesülés, hogy hét hét után Orihivhoz kellett vezényelni az ukrán 9. hadtest leváltására a 10. hadtestet, amit eredetileg az áttörés idejére tartalékoltak? Miközben több forrás is úgy emlegeti az ellentámadás orihivi irányát, mint amelyre Kijev a legnagyobb hangsúlyt fekteti…

Ezt én azzal magyaráznám, hogy az ukránok elkezdték rotálni a támadásban résztvevő erőket, hogy ne ugyanazok az egységek őrlődjenek folyamatosan. Logikus, hogy ha nincs áttörés, az ott harcoló csapatokat akkor is váltani kell. Ami az ukrán hadműveleti célokat illeti: vagy a zaporizzsjai Orihiv, vagy a nemrég elfoglalt donyecki Sztaromajorszke falu térsége az a két áttörési irány, ami valóban a legtöbbet ígéri az ukránoknak. Hogy melyik tűnik számunkra hangsúlyosabbnak, az attól függ, hogy éppen mikor honnan érkeznek hevesebb harcokról szóló beszámolók.

Miközben a fronton alig változik a helyzet, sokrétűbbé vált az egész háború, például a gabonaszállítási megállapodás felmondását követő orosz légicsapásokkal, a Wagner-harcosok Belaruszba telepítésével vagy az orosz célpontok elleni ukrán dróntámadásokkal.

A fekete-tengeri gabonkezdeményezés orosz felmondása mögött az húzódik meg, hogy Oroszországban jó az idei gabonatermés, és részben piacot próbálnak maguknak szerezni, részben az árakat felhajtani. Amikor pedig néhány hajó tesztelni kezdte, hogy a Moszkva által újra meghirdetett blokád ellenére mégis be lehet-e hajózni Ukrajna kikötőibe, akkor az oroszok az ottani infrastruktúra lerombolásával vágták el az ukrán gabonaexport tengeri útját. Ami a Belaruszba áttelepült Wagner-katonák lengyel határ menti provokációit illeti, katonai elemzők szerint ezek nem jelentenek tényleges fenyegetést, inkább a figyelemelterelést szolgálják. Nem tudjuk a lelki szemeink előtt elképzelni, hogy neki akarnának menni Lengyelország vagy a balti államok határának. A Moszkva elleni ukrán dróntámadásoknak pedig a pszichológiai hatáson túl az a szerepe, hogy az orosz légvédelem egy részét hátra kelljen vonni a fontos honi célpontok védelmére.

Emellett zajlanak az ukrán próbálkozások az orosz kritikus infrastruktúra pusztítására a Krím térségében, ebbe illenek bele az orosz fekete-tengeri kikötők és az ott lévő hadihajók ellen vízi drónokkal végrehajtott támadások Novorosszijszkban, illetve egy repülőgép-üzemanyagot szállító tartályhajó kiiktatása a Kercsi-szorosban. Az orosz kikötők ukrán fenyegetése pedig – akárcsak a közlemények szintjén – bizonytalanná teszi az orosz kereskedelmi hajózást is a Fekete-tengeren. Itt talán a technológiai újdonság az, ami izgalmas, amíg kiderül, hogy ezek a tengeri drónok hosszabb távon mennyire lehetnek hatékonyak.

Az elmúlt hetekben felélénkültek a háborús felek diplomáciai próbálkozásai. Gyors egymásutánban volt egy Oroszország-Afrika csúcstalálkozó és egy Ukrajna által kezdeményezett békecsúcs.

Mindkét eseményt az jellemezte, hogy a közvetlen hadviselő felek nem egymással kezdtek tárgyalásba, hanem harmadik országokat, a globális dél országait, a külső szereplőket próbálják valamilyen formában a maguk oldalára állítani. Ilyen volt már a júniusban Koppenhágában tartott informális találkozó is, amely Ukrajna nyugati támogatóinak szólt, de a július végi Oroszország-Afrika gazdasági fórum és az annak ellenpontjaként Ukrajna által szervezett augusztusi szaúd-arábiai találkozó is. Ezeken egyaránt olyan kérdések voltak napirenden, amelyek nem egy konkrét fegyverszünet vagy béke megkötéséről szóltak, hanem elvi álláspontok közelítéséről.

Kijev nyilván a későbbi esetleges orosz-ukrán tárgyalásokhoz igyekszik előkészíteni a terepet, és persze fontos, hogy a diskurzust ki kezdi el alakítani. A 40 ország részvételével megtartott dzsiddai találkozó alapját Zelenszkij ukrán elnök tízpontos béketerve képezte. Ebben vannak olyan elemek, például az élelmiszerbiztonság, a környezetrombolás elkerülése, a nukleáris biztonság, amelyek a konfliktus ügyében semleges álláspontra helyezkedő hatalmaknak is fontosak, így ehhez odaülhetett Kína, India, Brazília vagy Dél-Afrika is. És az ukránok ezeknek az ügyeknek a hátán próbálják bevinni a békekötés számukra alapvető elveit. Ilyenek az ország területi integritásának, szuverenitásának helyreállítása vagy a teljes orosz kivonulás, illetve a legnehezebb kérdések, mondjuk a háborús bűnösök felelősségre vonása. Ha Kijev ezeket csomagban tudná elfogadtatni, széles körű nemzetközi támogatással, az nyomást gyakorolhat Oroszországra.

Hiszen amíg Oroszország nem ül ott az asztalnál, addig igazából nem nagyon van miről beszélni. Úgyhogy, ezek a tárgyalások nem hozták közelebb a háború végét.

Egyes értékelések szerint a putyini Oroszország nem vehető rá, hogy ilyen feltételekkel tárgyalásokat kezdjen, így sokkal inkább arról kell beszélnünk, hogy a hadban álló felek kifáradása és tűzszüneti megállapodása esetén mi lehet a továbblépés.

Felvetése első felével abszolút egyetértek. Oroszországot – ha maga nem akarja – senki nem tudja béketárgyalásokra kényszeríteni, még Kína sem. Ráadásul Pekingnek nem olyan fontos ez az ügy, hogy gazdasági nyomást gyakoroljon Moszkvára. Kínának és Indiának is előnyös, hogy Oroszország  a nyugati szankciók következtében sebezhetőbbé vált az energiahordozók exportja terén. Moszkvában pedig Ukrajna hosszú távú kifárasztásra játszanak, az ukrán erőforrások felőrlésére nemcsak katonai, hanem társadalmi értelemben is, és arra, hogy megbontsák a Nyugat eddigi egységes fellépését. Azzal számolnak, hogy legkésőbb a 2024-es amerikai elnökválasztással, az európai parlamenti vagy a lengyel és más európai választásokkal ez az egység elkezd majd töredezni. Az oroszok katonai potenciálja arra már nem elegendő, hogy egy új, átfogó támadást hajtsanak végre, de arra elég lehet, hogy a megszállt ukrán régiókban még sokáig sikeresen védekezni tudjanak.

Az következik ebből, hogy Ukrajnának inkább a háború folytatására készülve kell biztonsági garanciákat szereznie a szövetségeseitől?

Még mielőtt erre rátérnék: az ukránoknak egy viszonylag szűk időablak áll rendelkezésére, hogy katonai téren még elérjenek valamit, közben pedig a várt sikerek reményében tárgyalásokat is előkészítsenek, és ez a jövő őszig tartó időszak. Ám arra sincs garancia, hogyha áttörnék a frontot és délen visszaszereznének területeket, akkor Oroszország belemenne bármilyen tárgyalásba. Ez még egy stratégiai jellegű vereség esetén sem vehető biztosra. Az egy másik ügy, bár nem teljesen elkülönülő időtávban, hogy a szövetségesek megerősítsék Ukrajna hosszú távú védelmi és elrettentési képességeit. Itt a korszerű nyugati vadász-repülőgépek átadása az, amihez nagy reményeket szoktak fűzni, de azok jó eséllyel csak jövő tavaszal érkezhetnek meg. Az Egyesült Államok és szövetségesei viszont még az amerikai elnökválasztás előtt igyekeznek majd olyan további fegyverrendszereket is biztosítani, amelyekkel megerősíthetik Ukrajna önvédelmi képességeit.

Hogy Kijev és a szövetségesek számításait alátámasztják-e majd a hadihelyzet fejleményei, például hogy Ukrajna képessé válik-e a Krím visszafoglalására, azt egyelőre nem látni.