Heves viták, pró és kontra tüntetések, az Európai Néppárt (EPP) ágálása dacára az Európai Parlament július elején elfogadta a természet helyreállításáról szóló jogszabálytervezetet. Arról, hogy Magyarországra milyen kötelezettségeket ró mindez, Dedák Dalma, a WWF Magyarország környezetpolitikai szakértője az elején leszögezi: ez nem törvény, hanem európai uniós rendelet.
– Különbözik az Európai Unió természetvédelmi jogszabályaitól – ezek a madárvédelmi és az élőhelyvédelmi irányelv –, amelyek elsősorban célokat határoznak meg, de a végrehajtás konkrét eszközeit a tagállamokra bízzák. Mindkét irányelvben szerepel olyan célkitűzés, hogy helyre kell állítani a leromlott, védett ökoszisztémákat, viszont ezekhez nem rendeltek egységes eszközrendszert és határidőt. Mindenekelőtt ezen változtat a mostani természet-helyreállítási rendelet. A cél az volt, hogy legyen ez Európai Unión belül egységes, határidőkkel ellátott, közvetlenül alkalmazandó jogszabály, amely olyan célkitűzéseket tartalmaz, ami sokkal könnyebben számon kérhető.
Értünk, nem ellenünk
A tervezet értelmében az Unió 2030-ra a szárazföldi és tengeri területének 20 százalékán hajt végre helyreállítási intézkedéseket, és ezeket 2050-re az összes leromlott ökoszisztémára kiterjeszti. Bár az már szinte biztos, hogy a rendelet végleges szövegében módosulni fognak ezek a célkitűzések, a parlamenti szavazás során csökkentek az elvárások, még így is sokakban felmerül, hogy egy ilyen, számokkal nehezen leírható területen mikor jelenthetjük ki, hogy „kész vagyunk”.
Ez ökoszisztémánként változó, mutat rá Dedák Dalma, hozzátéve: szerinte a legnagyobb vitát egy félreértés okozta. Sokan azt gondolják, hogy a természet-helyreállítás azt jelenti: egy valamikori, ilyen-olyan szempontok alapján kijelölt állapotnak megfelelően kell helyreállítani az ökoszisztémákat, azaz hogy például a szántók helyére vissza kell állítani az őstermészetet. A jogszabály ezzel szemben magára a védett ökoszisztémákon kívüli területekre – az Unión belül ez elsősorban a Natura 2000 területeket és a közösségi jelentőségű fajok és élőhelyek megőrzését jelenti – sajátos, sokkal enyhébb célkitűzési rendszert határozott meg.
– Szántóföldek esetében például a talaj szervesszén-tartalmának növekedésével, mezőgazdasági használatban lévő gyepek esetében lepkepopuláció-indexszel vizsgálnák a változást. A szó szoros értelmében vett helyreállítást mezőgazdasági területen leginkább a nagy biodiverzitású tájképi elemek fejlesztése jelenti, de itt is leginkább mezővédő fasorokra, kis kiterjedésű vizes élőhelyekre kell gondolni. Mindezt a nemzeti helyreállítási tervben kell konkretizálni. Tehát nem arról van szó, hogy mindenhol, ahol ember tevékenykedik, vissza kell állítani az őstermészetet, hanem arról, hogy az adott területhasználathoz igazodva kell javítani a természet állapotán.
Van, ami menthetetlen
– Ami tényleges helyreállítás lett volna, és vitát okozott, az a tőzeges területek visszavizesítése. A lecsapolt tőzeglápokat kellett volna újból elárasztani. Azért beszélek feltételes módban, mert ezt is kivették a rendeletből. Ez Magyarországon, ellentétben az északi országokkal, nem okozott volna jelentős konfliktust, mert nálunk minden láp ex lege (törvényi) védelem alatt áll. Bizonyos kérdésekben tehát előrébb járunk, mint más uniós országok – ugyanakkor hátrébb is. Hogy csak egy példát említsek,
az Alföldön lecsapoltuk a vizes élőhelyeinket, ez azt is eredményezte, hogy a hazai lápoknak több mint 98 százalékát megsemmisítettük.
A láp nagyon lassan alakul ki, speciális körülmények között. Ha a tőzeges talajt kiszárítjuk és művelésbe vonjuk, elindul egy kotusodásnak (ez a szerves anyag elbomlása, humuszosodás) nevezett folyamat. A kotu miatt többször leégett ecsedi láp szomorú példa erre. Egyes részein talán még meg lehetne próbálni az egykori lápi élővilágot visszaállítani, de a teljes helyreállítás megvalósíthatósága igen kétséges. Az országban több helyen, például Hévíz környékén is vannak egykori lápok, ahol szántóföldi gazdálkodás zajlik. A törvényi védelem tehát éppen ezért van, mert nálunk rendkívül veszélyeztetettek a még fennmaradt lápok. Ezzel szemben az északi országokban még óriási lápterületek vannak annak ellenére is, hogy a tőzeges talaj sok helyen művelés alatt áll – részletezi Dedák Dalma.
Hazánkban talán az egyik legfontosabb kérdés, hogy az Alföld szárazodása visszafordítható-e, megállítható-e az ezen a területen egyre határozottabban látható vízkészletcsökkenés és kiszáradás, illetve az elméleti szinten hangoztatott, a gyakorlatban azonban még sok kívánnivalót maga után hagyó vízmegtartás valóban megvalósul-e, vagy folytatjuk tovább az ár- és belvíz gyors elvezetésére kialakított gyakorlatokat. Ezekre a felvetéseinkre a WWF Magyarország szakértője azt mondja, a rendeletben, egész pontosan a 7. cikkben, melyben a folyókkal kapcsolatos helyreállítási intézkedések szerepelnek, benne rejlik a javulás lehetősége.
Az árterek esetén konkrét, szó szerinti helyreállításról beszélünk, nem csak állapotjavításról.
Törekedniük kell a tagállamoknak, hogy ahol biztonságosan, gazdaságilag elfogadható módon lehetséges, ott helyre kell állítani a folyókat és az ártereket, a folyók oldalirányú összeköttetéseit. A rendelet elsősorban a hosszirányú átjárhatóságra koncentrál, vagyis a gazdaságilag már indokolatlan gátak elbontására. Bár, teszi hozzá, Magyarországon kevés kivétellel nincsenek olyan gátak, amelyeknek a gazdasági haszna ne lenne indokolható. Gazdasági és természetvédelmi érdekek fognak összecsapni, érvelünk az elhangzottakra. Dedák Dalma erre viszont úgy reagál: nehéz lenne azt mondani, hogy bárki ellehetetlenülne – ellenkezőleg. A jogszabály deklarálja, hogy a szántóföldi mezőgazdaság és a halászat esetében az ellenálló képességet, a rugalmas alkalmazkodást szeretnék az intézkedésekkel fokozni.
– Próbáltam a tervezetet olyan szemmel is elolvasni, hogy belehelyezkedem az azt ellenző nézőpontokba. Nem sikerült. Inkább azt éreztem, hogy az ellenzés szimbolikus volt, egyfajta politikai ellenzék alakult a Green Dealt támogató képviselők csoportja ellen. Mezőgazdasági intézkedések esetén a szántóföldi talaj szervesszén-készletének javítása véleményem szerint nem lehetetleníti el a gazdálkodókat, ahogy egy fasor létesítése sem. Ellenkezőleg, ezek hosszabb távon mind termelést növelő intézkedések. Legalábbis akkor, ha nem két-három éves távlatokban gondolkodunk. A beporzóvédelem hozadéka szintén pozitív. A mezőgazdasági madárindexnél valóban szoktak pró és kontra érveket felhozni, hiszen bizonyos fajok okozhatnak kisebb mértékű, de látványos problémákat, azonban a természeti rendszerekben, amelyek működése a mezőgazdaság számára is fontos erőforrások megújulását biztosítja, a kártevőknek tartott madaraknak is fontos szerepük van. Ezekről a konkrétumokról vitát nem hallottam, csak olyan számokat, amik azt vizionálják, hogy sokmilliárdos kár keletkezik majd a rendelet miatt. Akárhányszor olvasom, nem jövök rá, honnan sikerült ezt kiszámolni. A nemzeti helyreállítási tervekben a tagállamok fogják meghatározni, milyen intézkedések történnek a területeken. Becsülni sem lehet ilyen költségeket, már csak azért sem, mert ez soktényezős, bonyolult rendszer.
Tehát akkor féljenek profitorientált agrárvállalkozások az irányelvtől, vagy örüljenek annak? A világszervezet szakértője szerint hosszú távon nem fenntartható, hogy a talajt egy váznak tekintjük, amibe a különböző tápanyagokat és vizet tetszőlegesen adagoljuk, majdnem úgy, mint egy talaj nélküli termesztőközegben. És nemcsak azért nem, mert a foszfátkészletek nem tartanak örökké, vagyis nem lehet műtrágyára alapozni a jövő mezőgazdaságát. Azért sem, mert – és ennek manapság is szemtanúi vagyunk – a nemzetközi és a politikai helyzet rendkívüli mértékben tudja drágítani az inputköltséget, pláne, amikor olyan piaci szereplők is belépnek, mint Ukrajna, akiknél olcsóbban nem tudnak Európában mezőgazdasági terméket előállítani. Emiatt előfordul, hogy már a bekerülési költségeknél is alacsonyabb áron lehet a piacon értékesíteni például a magyarországi terményeket. Tehát érdemes lenne, sőt érdemes is lesz az európai gazdálkodóknak a mennyiségi termelés helyett a minőségi felé fordulni, továbbá a minél diverzebb termésszerkezet, a minél speciálisabb szaktudást igénylő termények irányába elmozdulni. Ehhez pedig, és itt vissza kell kanyarodni az uniós rendeletre, szükség van beporzókra, nem csak a házi méhre, hanem különböző vadbeporzó fajokra. Illetve ennél is többre: szemléletváltásra.
Pénzt vagy élelmet?
Szinte halljuk az agrárlobbi ellenvetését: a mennyiségi termelést minőségire váltani annyit tesz, hogy nagyon drága lesz a mezőgazdasági termékek előállítása, azaz a jelenlegi helyzet a vásárlóknak kedvez. A kérdés megválaszolásánál nem árt szem előtt tartani, hogy a magyarországi agrárvállalkozók jelentős része nem mezőgazdász, hanem profitorientált üzletember, tesszük hozzá. Az érvük inkább az lenne, mondja erre Dedák Dalma, hogy nem lehet majd annyi embert ellátni, mint jelenleg. Azon is lehet vitatkozni, hogy mi hoz kevesebbet, mi többet. A kulcs inkább a diverzifikáció, azzal lehet jobban alkalmazkodni a termőhelyi adottságokhoz.
Nem feltétlenül lesz kevesebb a mennyiség, de más jellegű terményekre is gondolni kell, el kell szakadni a búza-kukorica-napraforgó szentháromságtól.
Ezen a ponton nem lehet elmenni amellett, hogy az előállított termékek egy része nem ér valós célt, hiszen ahogy világszerte, úgy nálunk is jelentős az élelmiszer-pazarlás, riposztozunk. Fogadjuk el, hogy nem Európa fogja megoldani a világ élelmezési problémáit, elsősorban a saját belső piacainkat kellene figyelembe venni, érvel erre Dedák Dalma. Tökéletesen egyetért azokkal a gazdákkal, akik azt mondják: oldjuk meg először a belső gazdaság védelmét. Tehát ha az Unió szabadkereskedelmi egyezményt ír alá mondjuk Dél-Amerikával, azaz nem védi meg magát, akkor Európa valóban elbukik majd a minőség és mennyiség versenyében. Ez azonban már messze túlmutat a természet- és környezetvédelmi problémákon.
