Krusovszky Dénes;

2023-08-22 14:14:00

Hanyatlástörténetek

Krusovszky Dénes második nagyregénye nem aktuálpolitikai mű, mégis megeleveníti a kurzus oktatáskezelésének alapjegyeit.

Már a nyitány is baljós: a kisváros határában lévő telepen – bármilyen betegség vagy sérülés nyoma nélkül – elpusztul mind a négyezer liba. A folytatásban a település fái tavasz végén elhullajtják a leveleiket, majd a novemberi sötét, hideg napokban viszont rügyezni kezdenek. Magyarázat – nincs, minden szakmai-tudományos vizsgálódás eredménytelennek bizonyul. Miként az egyik mottó is jelzi: „Sok esetben az a rejtély, hogy nincs semmiféle ok” (Albert Camus – Vargyas Zoltán fordítása).

Az abszurd természeti zavarok – irracionalitásuk miatt eleve kezelhetetlenek lévén – mindenekelőtt indikátorszerepet kapnak, általuk éles kontúrokkal rajzolhatók meg a jellegzetes reakciók. Az emberek – természetesen – nem fogadják el a helyzet eredendő képtelenségét, valamilyen magyarázatot keresnek, védekezni próbálnak. Akadnak például, akik a permetezésben bíznak, s mindent agyonvegyszereznek. A hittantanár az ima erejét hívja segítségül. Az összeesküvés-elméletek megszállottjai is aktivizálódnak. A regény e vonulata szatirikus jelentek és figurák sorát vonultatja fel. Csak részben tartozik közéjük az a szál, melyben a diákok petíciót készítenek, tiltakozó akciókat szerveznek a fák megmentése érdekében. Az élővilág rendjének ijesztő és groteszk felborulása ugyanis egyszersmind felidézi – méghozzá magától értetődően és igen plasztikusan – világunk szaporodó környezeti katasztrófáit.

Napjainkban kiváltképp jelentésteli kulcsmotívum, hogy a főhős, Koroknai János gimnáziumi magyartanár. Természetesen Krusovszky távolról sem valamiféle aktuálpolitikai irányregényt írt, de az iskolai élet, a tantestület mindennapjainak – bennük a vezetés és a helyi hatalom összefonódásainak – ábrázolása mégiscsak megeleveníti a kurzus oktatáskezelésének alapjegyeit. Az érzékelhető empátiával karakteressé alakított tanárfigurák mindegyike rokonszenvet ébreszt, az egyetlen kivétel a „hitéleti igazgatóhelyettes”, aki gátlástalan, sunyi karrieristának bizonyul.

Szintén a regény egészén végigvonul a tanár apjának emlékére állítandó mellszobor kényes/kínos története. Hősünk pontosan tudja, hogy a néhány éve drámai körülmények között meghalt apja – egykor szintén a gimnázium tanára, majd a városka önkormányzatának egyik vezetője – valójában igencsak középszerű alak volt, minőségérzéke kételyekkel övezi már az ötletet is. Valóra váltását azonban nem tudja megakadályozni, így aztán avatóbeszédében próbálja meg helyrebillenteni a „kizökkent időt”. A szokványos ünnepi szövegek groteszk változataként Koroknai mindvégig azt hangsúlyozta, hogy apja egész életében rettegett a kihívásoktól, a legelemibb próbatételektől is, s egyáltalán nem tett – sőt még csak nem is mondott – semmi emlékezésre méltót.

A regény összetett cselekményének egyik fontos dimenziójában – a szoborügyön túl is – Koroknai szülei emelkednek középponti alakokká. Házasságuk végzetes csapdái az események rejtett mozgatóivá válnak. A mindvégig hangsúlyozottan kisszerű apával szemben az anya a valóban formátumos, öntörvényű, vállalkozókedvvel teli személyiség, akit megnyomorít a nem megfelelő emberrel kötött házassága. A regény második – középső – része egy múltbéli emléket idéz fel: a család nyaral, reggel van, az asszony már fölkelt, lefőzte a kávét, ébredezik a férj és a két fiú (a kisebbik lesz a regény főhőse), reggeli után pecázáshoz készülődnek. Itt a nő a narrátor, az ő szemével látjuk a szokásosnak tetsző zűrzavart. Úgy tűnik, nagyjából minden rendben van, már-már idilli a kép. Valamennyi mozzanatában akad azonban valami idegesítő hiba, s a lépésről lépésre kirajzolódó egész végül azt sugallja: az asszony helyzete – egyszerűen elviselhetetlen. A látszatok és az olvasó előtt fokozatosan lelepleződő lényeg mesteri ábrázolása önmagában is az újabb magyar irodalom nagy teljesítményei közé tartozik.

A mű cselekményrétegei párhuzamos – egymás hatását erősítő – hanyatlástörténetekként is értelmezhetők. A regény elején például Koroknait különféle emberi viszonyok gazdag szövevénye veszi körül. A veszteségek sorozata azonban hamar beindul. Édesanyja meghal, legjobb barátja külföldi munkát vállal, a bátyja csak a karrierjével törődik, atyai kollégája végleg visszavonul, lehetséges partnerkapcsolatai – részben a tanár hibájából – látványos kudarcba fordulnak. Társtalansága hovatovább teljessé válik, kozmikussá lényegül: „ott ült mozdulatlanul, egyedül, a sötét űr mélyén”.

A műbeli események hátterét a kisváros jellegzetes terei alkotják, a hozzájuk tartozó – szatirikusan megjelenített – figurákkal: a sejthetően korrupt polgármesterrel és jegyzővel, a társaságukhoz tartozó rendőrkapitánnyal, a helyi újság cinikus szerkesztőjével. Remek jelenet például a sajtótájékoztató, amelyet a polgármester tart a katasztrofális levélpusztulásról. A városvezető, „ha felfogta volna, hogy mi folyik körülötte, bizonyára szíves-örömest hazudott volna róla, de mivel nem fogta fel, nem tudott mást tenni, azt kellett mondania, amit valójában tudott”.

Ebben a szűkösre szabott világban patriarchális, „urambátyámos” viszonyok uralkodnak. A provincializmus tehát itt aztán lépten-nyomon tetten érhető, mindannyiunk által jól ismert része ennek a: „jó lesz az úgy földje, a megoldjuk okosban, a fogd meg a söröm, mindjárt kész tájegysége”. – Nem véletlen, hogy főhősben, aki az anyja kedvéért költözött vissza a Budapestről, időről időre felmerül a távozás gondolata. A feletteseivel való egyre feszültebb viszonya csak erősíti elvágyódását. Aztán persze, marad. Filozófiája szerint ugyanis valójában „se elmenni, se visszatérni nem tud az ember.” Mert örökre kétlelkű marad.

Első regényével (Akik már nem leszünk sosem, 2018) Krusovszky Dénes magasra állította a mércét. Az új mű pedig igazolta fokozott várakozásainkat.