A negyedik kétharmadot követő ellenzéki megújulás egy fontos mérföldkövéhez értünk el a minap: Szekeres Imre, az MSZP egykori elnökhelyettese, korábbi honvédelmi miniszter a Népszavában megjelent írásában (Lehet választani! augusztus 15.) mondta el, hogy mit kell csinálniuk a pártoknak, ha úgy igazán és őszintén le akarják váltani az Orbán-kormányt.
A meglepetés ezúttal is elmarad: Szekeres – mélyen egyetértve a szocialista párttal – arra jut, hogy az egyetlen megoldás a teljes összefogás az önkormányzati és az európai parlamenti választáson is. Közös lista, közös jelöltek, kompromisszumokkal teli közös program, és már meg is van a győzelem. Illetve még egy dolog szükséges: a közös jelöltek a lehető legnagyobb arányban legyenek a szocialista párt helyben beágyazott, aktív politikusai, mindenekelőtt a Szekeres által jobban ismert Szolnokon és Veszprémben.
Kicsit tényleg olyan ez, mint az ellenzéki politika az Időtlen időkig című filmben ragadt volna, de ha ki akarunk lépni az időhurokból, akkor érdemes a tényekkel is foglalkozni. Először is a sokszínű ellenzék 2018-ban egymillióval több szavazót szerzett, mint a teljes összefogásban felálló 2022-ben. Az összefogás mint önmagában álló, valódi tartalom nélküli politikai ajánlat végérvényesen megbukott: a választási rendszer miatt nyilván lesz még együttműködés az ellenzéki pártok között, de ezen a technikai kérdésen való kérődzés nem jelentheti soha többé a politikai ajánlatunk gerincét.
Márpedig Szekeres Imre egy szót sem ejt az írásában arról, hogy milyen az igazságos adórendszer, milyen a jövő oktatási rendszere, vagy arról, hogy kellenek-e akkumulátorgyárak Magyarországra, miként óvjuk meg élővizeinket, erdeinket, vagy például, hogy milyen foglalkoztatási és szociális környezetre számíthatnak a magyar munkavállalók.
Nem igaz az sem, hogy az ellenzék szavazók többsége összefogást akar. Egyrészt, ha így lenne, akkor az ezt a homlokára tűző MSZP lenne a legnépszerűbb ellenzéki párt. Másrészt az ellenzéki szavazók egy része valóban akar összefogást, a probléma csak az, hogy ők kevesen vannak a kormányváltáshoz. Ezért érdemes lenne azokkal is foglalkozni végre, akiket közepesen mozgat meg az ellenzéki jelöltek személye, de mondjuk rendkívül indulatosak amiatt, hogy miközben az állam helyett ápolják otthon az idős rokonaikat, addig a kormány ezért 42 ezer forint támogatást hajlandó adni.
Az írás talán legjobb része mégis az, amikor Szekeres Imre kifejezi egyetértését az MSZP pártközpontjának azon álláspontjával, mely szerint ideje, hogy végre ne a pártközpontok mondják meg, hogy ki legyen helyben a jelölt, mert ez okozta a legutóbbi országgyűlési választáson is a bukást. A politikai emlékezet nyilván rövid, de arra talán még Szekeres Imre is emlékszik, hogy legutóbb 106 előválasztáson dőlt el, hogy ki legyen az ellenzék jelöltje, és ez finoman szólva sem volt elég a sikerhez. Lehet, hogy Szekeres Imre véletlenül egy 2018-as publicisztikát küldött el a Népszavának, vagy egyszerűen visszafelé nézi a filmet, de kizárólag olyan érveket tud felhozni, amelyeket a valóság már megcáfolt.
Egyre inkább oda jutunk, hogy az összefogás emlegetése annak a mértékegysége, hogy kinek mennyire nincs érdemi gondolata a világról, a társadalom- és gazdaságpolitikáról. Mi próbálunk ennek ellenállni, ezért az álláspontunk egyértelmű: az ellenzéki pártok együttműködésére legfeljebb ott van szükség, ahol a választási rendszer ezt kikényszeríti. Az EP-választás nem ilyen, az önkormányzati esetében pedig minden település más és más. Ha lesz is itt-ott együttműködés, annak a részleteivel a legkevésbé sem kell untatni a választókat, az így felszabadult mérhetetlen időt pedig azzal kell tölteni, hogy tartalmi értelemben mutassuk meg az Orbán-kormány társadalom- és gazdaságpolitikájának alternatíváját.
Rendkívül szomorú lennék, ha Érden - éppen MSZP-s alpolgármester kollégámmal is - ne tudnánk többet ajánlani az érdieknek, mint hogy ismét összefogtunk; ahogy a szombathelyiek is joggal várnak annál többet Nemény Andrástól, mint hogy még mindig van mellette tucatnyi képviselőjelölt. És ha végre valóban adórendszerről, oktatásról, szociális rendszerről vagy energia függetlenségről beszélnénk, akkor kiderülne, hogy a logókon kívül is van érdemi eltérés az egyes ellenzéki pártok között. Kiderülne, hogy az ellenzék valóban sokszínű, és valóban politikai otthona lehet különböző gondolkodású embereknek is. És akkor végre az ellenzéki politika nem arról szólna, hogy az egyre kevesebb, de egyre eltökéltebb kormányellenes szavazók kegyeiért futna versenyt egyre több párt, hanem arról, hogy miként lehet szélesíteni ezt a tábort.
És ha majd ide eljutunk, akkor, és csak akkor lehet beszélgetni a kormányváltás módjáról.