A siker titka
Felix Bächler, az ideg- és elmegyógyászat méltán világhíres svájci professzora kinézett a lélegzetelállító hegyormoktól körülölelt szanatórium legfelső emeleti irodájának ablakán, és nagyot sóhajtva keresztbe vetette a mahagóni íróasztalon nyugvó, méretre szabott cipőkbe bújtatott lábait. Felix Bächler professzor, akit akadémikuskörökben elért sikerei, közösségért tett fáradozásai, valamint párját ritkítóan sármos ősz halántéka miatt tejben-vajban fürösztött a média, a politikai elit, de még a legmogorvább intézeti lakó is, valóban a sikeres emberek finom, méregdrága illatosítóra emlékeztető levegőjét árasztotta maga körül. Felix Bächler mégsem volt boldog ember.
Boldogtalanságának gyökere abban a kisebbségi komplexusokkal és tehénlepényekkel teli lelki mocsárban nyugodott, amelybe apja taszította még hétéves korában. „Jól jegyezd meg, fiam! A valódi siker titka az eredetiség. A mi családunknak pedig egy szikrányi se jutott belőle, és erre te vagy a legékesebb példa!” Ritkán adódó szabad perceiben ezek a szavak visszhangoztak a híres professzor fülében, apja öblös nevetésétől, sőt böfögéseitől és fingásaitól kísérve. Sikerek ide vagy oda, Felix Bächler boldogtalanság tekintetében szemernyit sem különbözött az intézeti portástól, a kertésztől vagy a harminc éve bent lakó, skizofrén Herr Müllertől, de még mélyen tisztelt feleségétől, Frau Bächlertől sem.
Egészen addig a bizonyos sorsdöntő október eleji napig, amikor is Felix Bächler felpattant bőr forgószékéből, egyszer s mindenkorra kirázta füléből apja gunyoros megjegyzéseit, és ötvenöt év fejtörés után izgatottan felkiáltott: „Rájöttem! Rájöttem, rájöttem!” Itt kis szünetet tartott, mert tapasztalt előadó révén gyakran élt a suspense mint hatásos dramaturgiai fogás technikájával. „Pofonegyszerű: nem fogok meghalni!” És ökleit rázva még hozzátette: „Na ezt kapd ki, fater!”
Attól a naptól kedve elégedettség költözött Felix Bächler kocogással és úszással karbantartott, korát meghazudtoló kondícióban lévő szívébe, és úgy élte hátralévő napjait, hogy nem halt meg. Nem halt meg, amikor a szanatórium előtti utcán nem lépett ki a busz elé. Nem halt meg akkor sem, amikor úszás közben nem fulladt bele a villája medencéjébe. Nem halt meg, amikor nem kapott anafilaktus sokkot a mogyorótól, amire nem volt allergiás. Nem halt meg sem abban az évben, sem a következőben, sem a rá következőben. Felix Bächler egyszerűen nem volt hajlandó meghalni.
Ez pedig különleges boldogsággal és a sikeresség érzésével töltötte el, amelyhez hasonlót ember a föld kerekén még nem érzett. Amíg ő élt és virult, kortársai úgy dőltek ki egymás után az élők sorából, mint legyek az első őszi dérben. Híres is lett, természetesen. Hiszen mégiscsak Felix Bächler volt az egyetlen ember a földön, aki már száztizenhárom ük-ükunokáját temettethette el.
Felix Bächler mostanra már több száz éves is lehet. Senki sem tudja biztosan, mert az iratok azóta elkoptak, ő pedig a demenciától már se böfögni, se fingani sem tud, nemhogy megszólalni.
A zongorista esernyője
Egy zongorista a hajnali HÉV-en az ablakhoz támasztotta homlokát, és egy pillanatra elbóbiskolt. Rövid és zaklatott álmában egy darazsat látott, aki fáradhatatlanul lyukakat szurkált egy fonnyadó, megbarnult almába. Gyöngyöző homlokkal riadt föl, nagy sebbel-lobbal leszállt, és csak később jutott eszébe, hogy a rohanásban esernyőjét a HÉV-en felejtette.
A reggeli órákban egy újságkihordásból hazatartó fiatalember ugyanazon a szerelvényen megbotlott egy földön kallódó esernyőben, amiről senki nem tudta, hogy a zongoristáé volt. A fiatalember egyensúlyát veszítve egy ősz hajú férfi ölébe huppant, aki a meglepetéstől felkiáltott, és kiverte ülőszomszédja kezéből a papírpohárban gőzölgő kávét.
A forró, fekete lé gazdája kezéből egyenesen a vele szemben ülő középkorú, bézs kosztümös nő mellkasára ömlött.
A nő felpattant, sírva fakadt, és kávéillatba burkolózva a jármű vezetőjéhez sietett panaszt tenni. A jármű vezetője azonban csak szabadkozott, és átnyújtott a hölgynek egy régimódi, megsárgult szövet zsebkendőt, amelybe a P. M. monogram volt hímezve.
A bézs kosztümös nő nem kapta meg a könyvelői állást a jó nevű pénzügyi cégnél, ahol aznap reggel állásinterjúra volt hivatalos. Kávéfoltos kosztümét dühödten a szemétbe gyömöszölte, és kukástul kidobta a hetedikről.
A kuka egy gyanútlanul sétáló kétgyerekes anyuka fejére pottyant, aki az ütéstől eszméletét vesztette, és kilenc évre kómába zuhant.
Az egykor bézs kosztümöt viselő nő börtönbüntetésének letöltése után egy kávézóban üldögélt, és minden előjel nélkül sírva fakadt. Papír zsebkendő helyett csak egy megsárgult szövetkendőt talált kézitáskájában, amibe a P. M. monogram volt hímezve. Sokáig bámulta, majd mielőtt kisétált volna a kávézóból, óvatosan az asztalra fektette a kendőt.
A kendőt egy fiatal pincérlány találta meg. Körbenézett, és minthogy senki nem figyelt rá, villámgyorsan zsebre tette azt, majd folytatta az asztalok leszedését.
Másnap a fiatal pincérlány a kórházba indult, hogy édesanyját meglátogassa. A kendőt selyempapírba csomagolta, és az ágy mellett álló éjjeliszekrényre tette. Elhoztam neked, mert a te monogramod van belehímezve, mondta anyjának röviddel indulás előtt.
Édesanyja az orvosok legnagyobb csodálkozására tíz perc múlva megszólalt. Kaphatnék egy kávét?, kérdezte kilenc, kómában eltöltött év után.
A lány édesanyja kezét szorongatta, és hangtalanul potyogtak könnyei. Furcsa álmom volt, szólt elgondolkodva az anya, majd homlokát lánya oldalához támasztotta, hogy mindenféle darazsakról és almákról kezdjen mesélni.
