Anglia;Skócia;Edinburgh;Kentaurbeszéd;

2023-08-27 10:48:00

Nádasdy Ádám: Edinburgh

Londoni levél 25.

Hajszálpontosan hatvan évvel ezelőtt, 1963 augusztusában jártam először Angliában. Rögtön helyesbítenem kell: nem Angliában jártam, hanem Skóciában – csak akkoriban ezt így mondtuk. Mindenki „Anglia” néven emlegette az egész Egyesült Királyságot.

Nem úgy mondtuk, hogy „megyünk Skóciába” (úgy végképp nem, hogy Nagy-Britanniába), hanem egyszerűen Angliába. A háborúban is az „angol hadsereg” harcolt, és Pesten a Harmincad utcai „angol követségre” kellett menni vízumért. (Persze ha az ember betelefonált, ők azt mondták: British Embassy.) Olyasmi volt ez, mint ahogy egész Csehszlovákiát a „csehek” szóval jelöltük, és például a komáromi hídnak volt magyar oldala, meg cseh oldala.

Szóval akkor jártam először a Nagy-Britannia nevű szigeten. Skócia fővárosában, Edinburgh-ban töltöttem egy csodálatos hetet. Tizenhat éves voltam, angolul egész jól tudtam. A szüleimmel utaztam, akik a budapesti Operaház tagjai voltak és az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztiválra jöttek. Persze hogy boldogan mentem velük, jóllehet inkább Londonba, sőt esetleg Liverpoolba vágytam volna a haverjaimmal, de az ember akkoriban nem válogathatott a nyugati utazási lehetőségekben. Mindegy, csak Anglia legyen, gondoltam, illetve Skócia is jó lesz, és míg a szüleim az ottani operai ügyeket intézték, meg próbákra jártak, én a lemezboltokban csellengtem, hiszen a 63-as évben már gőzerővel zajlott a „British Invasion”, a brit popzene berobbanása a nemzetközi piacra. Amerikába is behatoltak, amire addig nem volt példa. Az év augusztusában repült a slágerlisták élére a Beatles „She loves you”-ja, mögöttük a Searchers („Sweets for my Sweet”), és már indult a Rolling Stones (bár az ő nagy sikereik csak egy-két évvel később jöttek).

Tudtam angolul már akkor, elég jól, imádtam az angolt, de nagyon nehezen értettem az emberek beszédét. Hideg zuhanyként ért a bálványozott angol nyelvvel való első élő találkozás. Később tanár lettem, megtanultam: más dolog a tanórai nyelvhasználat és más az élet iskolája. Azt elég hamar fölfogtam, hogy a város neve a mindennapi nyelvben „embra”-nak hangzik – mi szép kontinentálisan „edinburg”-nak mondtuk. Én mindmáig így mondom, bár tudom, manapság a művelt magyar kiejtés „edinboró”, de azt egy szerencsétlen kompromisszumnak érzem az „embra” és az „edinburg” között. Akkor inkább a második. De a megértési nehézséget az is okozta, hogy sokan az angolt erős skót akcentussal beszélik, például az „idő” szót nem „tájm”-nak ejtik mint az angol angolok, hanem „téjm”-nek, és a „tanulni” nem „lörn”, hanem „lern”. Ehhez egy hét alatt nem lehetett hozzászokni, és akkor még csak a műveltek kiejtéséről beszélek. A kevésbé műveltek ennél jobban eltérnek a dél-angoltól, bár kevésbé, mint némely Angliai városban, Liverpoolban vagy Newcastle-ban. Ez a nyelvészek szerint azért van, mert itt a standard angol mégiscsak importált nyelv, amely a XVIII. század során vált általánossá, legalábbis itt, a kulturált fővárosban. (Tessenek csak átmenni Glasgow-ba, a súlyos iparvárosba, ott aztán nincs kegyelem, ami a hangtant illeti.)

Eredetileg itt senki sem beszélt angolul: kelta nép ez, a saját nyelvüket használták, mely ma is létezik, neve gael („gél”-nek szoktuk mondani), rokona az írnek és távolabbról a velszinek, bretonnak. A romantikus hamisító, Macpherson azt állította, hogy megtalálta a régi költő, Ossian gael nyelvű verseit, amiket le is fordított angolra, de sajnos az eredetik közben elvesztek. Északon (a Felföldön) meg a szigeteken a gael sokáig megmaradt, itt-ott ma is él, sőt újabban – egyfajta nemzeti reneszánsz jegyében – gael tannyelvű oktatás (Foghlam tro Mheadhan na Gàidhlig) is létezik Skóciában 14 helyen. Bátorítják a szülőket, hogy ide járassák a gyerekeket, mert angolul úgyis megtanulnak, és a kétnyelvűség – ebben igazuk van – nagyon jót tesz a gyermek szellemi fejlődésének.

A VIII-IX. századtól jöttek a vikingek Norvégiából, sokan megtelepedtek, némely skóciai szigeteken ma is használják a skandináv nyelvet, a neve Norse (az „észak” szóból). Ne feledjük: Észak-Skóciától ugyanolyan távolságra van a norvég part, mint London! Aztán a középkor végén jött az angol, és lassan elárasztotta Dél-Skóciát (az Alföldet). Csakhogy ez az angol nem a londoni angol volt, hanem egy erősen skótos változat, gyakorlatilag egy külön nyelv, melynek neve Scots. (Vigyázat: más a Scottish, ami az embereket jelöli, és megint más a Scotch, ami a whiskyt!) Nem könnyen érthető angol szemmel-füllel, más a nyelvtana, sok szó is különbözik, például Robert Burns közismert búcsúdalában: Auld lang syne (ejtsd „ald láng széjn”), angol szavakra átírva Old long since, ami nyelvtanilag helytelen volna, de azért érthető: hosszú idővel ezelőtt, réges-régen. A Scots nyelv tehát az angolból ágazott ki, olyasféle testvérek, mint a spanyol és a portugál. Ma már alig beszélik, de lelkes skót hazafiak igyekeznek életben tartani, színműveket írnak vagy fordítanak le, leporolnak régi írásokat stb. Scots tannyelvű oktatás nincs, bár a skótok kb. negyede azt mondja, hogy érti a Scots beszédet – a gael esetében ez nem így van, azt vagy tudja valaki, vagy nem, ott nincs mese, az angol nem segít. Valójában szegény Scots nyelv két szék között a pad alá esik: ha igazán a nemzeti reneszánsz híve valaki, akkor a gaelt fogja művelni, ha meg asszimilálódni akar, akkor az angolt. Olyasféle mezsgyén vergődik a Scots, mint mifelénk a sváb-német vagy Erdélyben a szász.

Végül ötödik nyelvi hullámként a XVIII. századtól jött a standard angol, többé-kevésbé skótos kiejtéssel. Ez szól most a rádióból, mert ismét zajlik az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztivál, és a BBC 3 minden koncertet közvetít. A helyi műsorvezetők ízes skótos kiejtéssel beszélnek – természetesen standard angolt: ha leírnák, nem lenne különbség. Ugyanolyan ez, mint a székelyföldi értelmiségi barátaim magyarja: ha kinyitják a szájukat, rögtön hallatszik a helyi jelleg, de ha leírják, nincs különbség (na jó, egy pár szó használatában van: kacag, örvend, blokkház stb.). Azon persze el lehet gondolkodni, hogy ha a gael maradt volna Skócia nyelve, vagy ha fölélesztenék és mindenki azt beszélné, ugyanolyan sikerrel lehetne-e megtartani a fesztivált, mint így, hogy minden angolul van (kivéve néhány gael és Scots műsort, folklorisztikus színfoltként).

Daisy Evans rendező és szövegíró egy idős házaspárra formálta át a történetet, ahol az asszonyon elhatalmasodik a demencia, és a múlt ajtajai nem feltárulnak, hanem fokról-fokra bezárulnak. Öt előadás van belőle, ezt most sajnos nem látjuk.

A Nemzetközi Fesztivál mindig kevés, de nagyon nívós programot kínál. Arról ő nem tehet – és nem is vesz tudomást – hogy ugyanebben az időben ugyanott hatalmas műsordömpinget adnak a legkülönbözőbb egyének, együttesek, zenekarok és színházak, melyek mind a Nemzetközi Fesztivál peremén („rojtjain”: fringe) helyezkednek el. Mindig van sok gyerekszínházi előadás. („Felnőttet csak gyermek kíséretében engedünk be”, figyelmeztetnek.) A Fringe Festival – a neve már hivatalossá vált – vaskos könyvben teszi közzé műsorait, a bábszínháztól a reggae-koncertig, rengeteg kísérletezéssel és zsákbamacskával, míg a Nemzetközi Fesztivál műsora vékony füzet, kizárólag kipróbált klasszisokkal. De egyik sem volna az igazi a másik nélkül: csodálatos szimbiózis, mint az orrszarvú és a hátán eszegető madarak. Egyidejűleg még a következők zajlanak: kosztümös katonai díszszemle (Tattoo); képzőművészeti fesztivál; nemzetközi könyvfesztivál; nemzetközi filmfesztivál; történetmondó fesztivál.

Az egész egy Rudolf Bing nevű ausztriai születésű brit impresszárió és színházi menedzser ötlete volt a háború után. Bing megérezte, hogy a szétszaggatott, gyanakvó, sebzett világban az emberek vágynak valami áthidalásra, összekapcsolásra, megbékélésre, a komolyzenészek pedig zenélni szeretnének. És mi alkalmasabb erre, mint egy olyan város, amelyik messze esett a frontoktól, nem hever romokban, de mégsem valamelyik győztes hatalom fővárosa. Edinburgh ideális választásnak bizonyult, az első fesztivált Bing 1947-ben nyitotta meg, mindenki boldogan mondott igent, pedig akkor még Edinburgh a világ végén volt. (Szép, komoly város egyébként.) Az igazi szenzáció a hetvenéves, pályája csúcsán álló karmester, Bruno Walter fellépése volt. Waltert zsidó származása miatt a nácik 1933-ban kiszorították Németországból, 1938-ig még Bécsben működött, vezényelte zenekarát, a Bécsi Filharmonikusokat (akik az újévi koncerteket adják), de az Anschluss pillanatában onnan is el kellett mennie. A háborút Amerikában vészelte át. Ennek a hangversenynek az Edinburgh International Festival beindításakor szimbolikus jelentősége volt: egyfelől ott volt a bécsi zenekar – igaz, 38-ban Ausztria átállt a nácikhoz, de azért mégse német zenekar, az még korai lett volna; másfelől ott volt a világklasszis Walter, az elüldözött zsidó, aki Amerikából először jött át, hogy kedves régi zenekarát vezényelje. Mindenki megértette az üzenetet: tessék zenélni. Idén hetvenhetedszer van fesztivál.

A 17. fesztivál komolyzenei kínálata, 1963-ban, ugyancsak nívós volt: ment a Kékszakállú (magyarul!), és sok más hangversenyt végigültem, de hazatérve mégsem vonósnégyest alapítottam, hanem a barátaim által szervezett beat-együttesbe szálltam be, ahogy akkoriban a korosztályunkban dívott. Zongoráztam és énekeltem, a többiek vécédeszkából csináltak elektromos gitárt. (Nem vicc, akkoriban az még jóféle keményfából készült.)

Idén nem mentünk Skóciába, csak rádión keresztül hallgatjuk. „Féjv téjmz” (ötször) mondja a finom hangú, kulturált műsorvezető, gondolom a helyi zeneakadémia tanára. De azért kaptunk élőben skótot: Mendelssohn Skót szimfóniáját adta elő Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar a Royal Albert Hallban a Proms-koncerten, Schiff András pedig eljátszotta Schumann a-moll zongoraversenyét. Tomboló siker volt. Olyan jó érzés volt végre büszke magyarnak lenni. Köszönjük, Fischer, köszönjük, Schiff!