Azt állította Orbán Viktor (pénteki rádiónyilatkozatában, arról, hogy miért hívott meg az atlétikai VB alkalmából keleti diktátorokat és autokratákat), hogy „a keleti nyitás politikája most óriási előnyt jelent hazánknak. Teljesen nyilvánvaló, hogy Közép-Ázsia a következő évtizedben meghatározó szerepet fog játszani. Mi már egy évtizede építjük a kapcsolatokat, egy egész évtizeddel előbbre vagyunk a többiekhez képest”.
Ezzel szemben a tény az, hogy Közép-Ázsia egész biztosan nem fog vezető szerepet játszani a világban. Igaz, természeti kincsekben gazdagok, de összesen 75 millió lakosuk van, kevesebb, mint Törökországnak. Egyébként meg nincsenek a világ 10 legnagyobb olaj-, illetve földgáztermelője között sem, úgyhogy nem ők fogják fújni a passzátszelet az energiaiparban sem. Jellemző, hogy Azerbajdzsán vezetője 100 millió köbméter gáz szállítását ígérte meg, ami a kis magyarországi termelésnek is kevesebb, mint az egytizede. Ha ennyi az óriási előnyünk, akkor talán mégis felesleges udvarolni a diktátoroknak. Hacsak Orbán nem érzi magát otthon közöttük.
Azt is állította Orbán (ugyanott), hogy „2023 az infláció letörésének az éve volt, 2024 pedig a gazdasági növekedés újraindításának éve lesz”.
Ezzel szemben a tény az, hogy 2023 már csak azért sem lehet az infláció letörésének éve, mert az év első felében végig 20 százalék fölött maradt az áremelkedés mértéke, és akkor sem lesz letörve, ha az év végére 10 százalék alá kerül. A kitűzött inflációs cél ugyanis 3 százalék körüli. Majd akkor tessék szólni. De félek, hogy Európában előbb szólnak, mint nálunk.
Azt is állította a miniszterelnök (a Kossuth rádióban), hogy a munkaalapú társadalomban ma 4,8 millió ember dolgozik, és ez 2010-ben csak 3,6-3,7 millió körül volt.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem egészen. A KSH legfrissebb adatai szerint a foglalkoztatottak száma jelenleg 4 millió 745 ezer, 2010 nyarán pedig 3 millió 770 ezer volt. A miniszterelnök tehát a maga javára fölfelé, a szocialisták kárára lefelé kerekített, összesen 125-225 ezer emberrel. Akkor egyébként 51 ezer külföldön dolgozó magyar számított bele a hazai foglalkoztatási statisztikába, most kétszer annyi, tehát vegyünk le a dicsőségtábláról még 50 ezret. Arról nem szólva, hogy 2010-ben 62 év volt a nyugdíjkorhatár, azóta viszont három plusz évjáratnak kellett aktívnak maradnia (mínusz a nők 40 program). Hja, számolni tudni kell.
Azt állította Bauer Bence, a Mathias Corvinus Collegium Magyar-Német Intézetének igazgatója (az Inforádióban), hogy az elmúlt négy évben 35 százalékkal emelkedett a nálunk élő német állampolgárok száma. Szerinte az itt letelepedő főleg nyugdíjasok egyik fontos szempontja az, hogy a gyerekkori Németországot vélik felfedezni az itteni viszonyokban. „Azt a korszakot, amikor még úgymond rendben voltak a dolgok.”
Ezzel szemben a tény az, hogy az elmúlt négy évben ugyan valóban egyharmadával, 16 500-ról 22 300-ra nőtt az itt élő németek száma, viszont 2011 után jelentősen csökkent, és ahhoz mérve a növekedés mindössze 10 százalékos. Lehet, hogy a németeknek 2010-ig is „rendben voltak a dolgok?”
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.