Jó pár hónapja, annak kapcsán, hogy az Európai Unió ismét világossá tette: nem ad fejlesztési pénzeket Magyarországnak, amíg nem teljesíti a sokszor hangoztatott feltételeket, egy kormánypárti kommentelő megjegyezte: ideje lenne a világ öt feltörekvő állama által életre hívott BRICS-hez csatlakozni. Látszólag megmosolyogtató ez a kijelentés, hiszen az Európai Unió erejét jelzi: még két „illiberális barátunk”, Törökország és Szerbia számára is vonzó. Arról nem is beszélve, hogy egy EU-ból való kilépés gazdasági csődöt jelentene, vámot vethetnének ki a magyar termékekre, tömegesen hagynák el az országot a külföldi befektetők, véget érne a munkaerő szabad áramlása, stb. A Brexit a briteket is megviselte, pedig az ottani gazdaság nincs egy szinten a magyarral.
Bármilyen beteges fantazmagóriának tűnik is az, hogy a napokban újabb tagok csatlakozásáról döntött BRICS-hez kérjük a felvételünket, a magyar külpolitika elmúlt bő tíz évben mutatott ámokfutása után már nincs kedvünk nevetni az ilyen felvetéseken. Így meg sem lepődünk azon, hogy Gulyás Gergely maga is azt közölte, Magyarország keresi a gazdasági együttműködést a BRICS tagállamokkal. Ez a csoport ugyan a Nyugattal szemben határozza meg magát, arra törekszik például, hogy ne a dollár legyen a világkereskedelemben a fő pénznem, valójában konkrét gazdasági előnnyel nem jár. Még kereskedelmi megállapodás és vámegyezmény sincs és belátható időn belül nem is lesz, hiszen az egyes BRICS országok között ideológiai ellentétek is vannak. Kína és Oroszország abban érdekelt, hogy a BRICS a nyugati szövetségi rendszer riválisává váljon, a Washingtonnal jó kapcsolatokra törekvő Brazília és India viszont nem sietne ennyire előre.
Mivel Oroszország nemzetközi súlya drámaian csökkent, amit szimbolikusan az orosz Hold-szonda megsemmisülése oly látványosan igazolt, most a Türk Államok Szervezete mellett a BRICS jelentheti a jövőt a magyar külpolitika számára. Ám hogy mire törekszik az öngyilkos külpolitikával a magyar kormány, ezt egyre kevésbé látni. Az EU már ügyet sem vet a magyar zsarolási kísérletekre, és a Kelet felé orientálódó kormányunk is egyre fájdalmasabban érzi: az EU-n kívül nincs élet. Bár azt hallhattuk, meg se kottyan majd nekünk az uniós támogatások kiesése, ez az elmélet hamar megdőlt. Mind nagyobb a hiány, egyre kevesebb jut a holdudvarnak. Megjelentek a repedések a sziklaszilárdnak hitt rendszer falán, és a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ezek csak egyre nőnek.
Csak remélhetjük, hogy a Fideszben előbb-utóbb egyre hangosabbak lesznek azok, akik látják, hová vezet a Nyugat-ellenes politika, s bátran kijelentik: ez így nem mehet tovább. Csak maradtak olyanok a pártban, akik számára nem csak néhány ember meggazdagodása, nem csak a hatalom megtartása a fontos és nem csak az, hogy vezetőink keleti diktátorok társaságában mosolyogjanak, hanem igenis számít nekik az ország sorsa és az, hogy deklaráljuk: a Nyugathoz tartozunk, nem csak a gazdasági fejlettség terén, hanem gondolkodásban is. Csak ebben bízhatunk. Az egymást öldöklő ellenzék méla csendben lévő pártjait látva másban aligha.