- Csobánka Zsuzsa Emese: Lagúna

Délután vettem észre, hogy nem jár jól. Késett. Lemerült az elem, ettől lassult le az idő, ahogy bennem is a megállíthatatlannak tűnő belső körök után végre csend honolt. A céltalan forgás után fellobban a lélek gyújtózsinórja, de most elmaradt a robbanás, egyszerűen leállt az óra. Tettem bele új elemet, benyomtam a reset gombot, el is indult körbe a két mutató, hogy megtalálja a pontos időt, de aztán a 12-esre állt vissza mind a kettő, nem találta. Egymásnak feszültek, miközben a falióra hangos kattanással tüntetőleg jelezte, lehetne másképp. Könnyedebben, előremutatóan. De ezek ketten most nem mozdultak az istennek sem.
Great reset, mondja apám. Én gyakran megdöbbenek, jövőre hetven, de a számoktól eltekintve fiatalos, folyton csinál valamit, és azzal biztatja magát, hogy a mozgásban van az élet. Most villan be, arról leszokott, hogy azt ismételgesse, nincsenek csodák. Az évek alatt a munka bármely formájának a rabja lett, péntekenként a nyaralóba érve füvet nyírt, és szélvágóval igazgatta a megmaradt hosszabb szálakat, napjában porszívózott a konyhában, mert a felesége abban hitt, inkább mindig egy kicsit, mint egyszer sokat, nagyot. Aznap én térdepeltem a szálak fölé, nekikoccant az olló a betonszegélynek, kérdeztem, jó-e így, intett csak, persze.
Szemközt az üvegen át a Dunát néztem, a közgazdásznő elő­adása szólt a YouTube-ról, másnap kajakban evezünk majd, én ülök elöl, ahogy apa kéri. Azt is mondja, a halat majd később ő intézi, így szokta, intézi, megoldja, erőn felül, de mindenképp magában, egyedül. Ezt könnyű eltanulni, elengedni annál nehezebb, a női minta ugyanez, mintha az önbecsülés egyetlen záloga az lenne, hogy az ember erőn felül küzd, aztán összeomlik. Sziszüphosz sziklája magánzárka, arról senki nem beszélt, ez micsoda bizalmatlanság, erőn felül eltartása az életnek, a kapcsolódásnak, ellenállás, hiszen azt tanulták, nyitni és kérni veszélyes, sérüléssel jár. Aranyketrec, amiben teljesen feleslegesen pörög a kerék. Mintha egy párás és fülledt belső teret kellene hűteni, ventilátor a munka és a tevékenység. Különben jól érzik mind, a cselekvés értéke az agyaláson, őrlődésen túlmutat, de itt is elmarad az egyensúly, megbillen a mérleg.
Apa hegyeiből kőkerítést építettem az évek alatt, nagy tömböket robbantva ki a hegyből, az zárja el az utat, ami továbbvezetne, magamon túl, egymáshoz, és nem marad más, csak a vertikális sík, ahhoz meg kicsit jobban kéne hinni a megváltásban. De legalább abban, hogy nincs minden ellenünk.
A fejemen kalap, apámé az is, ez az újabb, az övé, a régi már meggyűrődött, felnevet, hogy úgy néz ki, mint egy román cigány. Apám gyűlöli a románokat és a cigányokat is. Mindig mással mérni magunkat végül szétszálazódáshoz visz, folyton azt nézni, mit mond, mit csinál valaki más, miféle életet hazudik magának, mit mutat transzparenseken, apa éli, de nem ismeri a szót, plakátmagány, így azt sem látja be, mindez csupán arra lesz jó, hogy elsivatagosodott folyómederben vergődünk mi is, mint a tátogó halak.
Lassan evezünk. Később majd kintről szól egy női hang, hogy egy, kettő, egy, kettő. Mi ez a rendetlenség, kéri számon a felesége, ahogy veszítünk az összhangból a part felé közeledve. Pedig előtte megvolt, végig a lagúnán, és a partnál is csak azért estünk ki a ritmusból, mert már a hal felé tartottunk. Én nem tudtam, mi következik.
A bejáratnál várni kellett, a híd felől jött négy másik kajak, ők pedig arra vártak, kijöjjön egy kis motoros csónak, egy fiúval a fedélzeten. Van, aki az ágakat szedi ki a lagúnából, szúrta be apám, ez később eszembe jutott, amikor néztem a keresztben heverő ágakon alvó vadkacsákat és a napozó teknősöket, hogy ők még olyan ágakon napoznak, ami mellett elférünk mi is, átevezők, átutazók a lagúnában. Így értünk össze, álmodtunk, és süttettük a páncéljainkat, abban bízva, egyszer majd átfordul az egész, és a lehulló fátyol alatt meglátjuk végre önmagunkat, és nem kell többé másokhoz igazítani saját képünket. De az még messze volt.
Rólam beszélt. Bánthatta, mert utalt a kocsiban elhangzottakra, hogy mit is jelent külföldön élni, miben lehet kiteljesedni, és hogyan. Ő látott már sokfélét és sokat, neki ne meséljen senki, sehol nincs kolbászból a kerítés, a magyar meg mindenhol magyar marad.
Szégyellem magam, apa. Tudom szégyelleni magam azért, mert magyar vagyok. És ezt korábban sosem gondoltam, mindig az önbizalomhiányra és a teljesítménykényszerre fogtam, de ez mélyebben van. Nagyapa elvett földjeinél, az erdőknél Kárpátalján, a folyóban, amin én már sosem úsztathatom le a rönköket, mint nagyapa tette. Lassan eveztünk, leért a lapát, jöttek a kiskacsák, én a tavirózsákat és a teknősbékákat látva hangosan felkiáltottam, mondta, hagyjam, csináljak képeket, majd ő odaevez. Teknős van a Dunában! Van teknős a Dunában! Ezt ismételgettem, és azt nem láttam, a hátam mögött miféle mosollyal merít bele a vízbe, de talán magának sem fogalmazta meg, az, hogy megmutatja a lagúna világát, és az, hogy én erre rá tudok csodálkozni, az ugyanannak a szépségnek egy-egy oldala. A kapcsolódásunk tere egy vékony sáv a fák között. A diófáról kezdett gyorsan és hosszan beszélni, dohogva, hogy mindenki arról beszél, nem bírja a vizet, de nézd meg, itt áll a vízben, és tele van szép, egészséges dióval. Nem igaz, hogy a diófa nem bírja a vizet, nem igaz.
A lagúnából kiérve kérdeztem, hogyan szokott dönteni. Van-e sugallat, amit követni elég bátor, erre ő rávágta, nincsen, nincsen más, csak a tapasztalat és az idő. Én magamban hozzátettem, meg a tér, ahogy rendezi, alakítja a bennünk lévő világokat, és helyet teremt mindannak, aminek mi magunk képtelenek vagyunk. Elcsöndesedtem. A vízbe hullott dió járt a fejemben, de kiérve ott már nem voltak vadkacsák, se tavirózsa, se teknős, a furcsa, tollas csüdű fekete madár is múltba veszett. A stégig némán eveztem, apával egy ütemre, pedig ez alapvetően rajta múlt, ő figyelt, ő követte le a mozgásom, a ritmusom, hiszen én hátra nem láttam. Akkor változott meg a ritmus is, amikor feltűnt a hínáros stégfelszín, a lapátok súlyosak lettek, és nagyobb erőbefektetés kellett, hogy átvergődjünk a halig a folyondáros dzsungelen. Ő szólalt meg először, hogy majd kiszáll, és hozza a halat, várjam meg a kajakban, de most üljek én hátra. Arra nem figyelmeztetett, mekkorát fog billenni a kajak alattam, ha majd belépnek. Apám, karjában a halottal.
A lapát a kezemben maradt, ő vasgereblyével emelte ki a felpüffedt testet a vízből. Attól félt, szétesik, de csak a hátsó uszonya vált le, a többi tartotta magát, bár tény, fel volt fúvódva, mint egy túlfújt lufi. Beült az első ülésre, keresztben tartva a pontyot a gereblyén maga előtt. Mint egy jelenés, egy áldozati szertartás lassú kilégzése. Nem nézett rám, maga elé mondta a levegőnek és a háznak, a stégnek és a fűnek, kezdj el evezni. Nem mozdultunk. Mondtam, csinálom, de nem megy, nem mozdulunk, a stég körül mindenhol vastagon a hínár, a felszínén a rezgő nyár zöld levelére emlékeztető lebegős növény, de abban is csak megakadni tudtam. Nem megy, apa, nem mozdul, pedig csinálom. Kezdtem kétségbeesni. Hogy a hal idő előtt szétesik, míg körözünk a stég mellett, mi van, ha szétrobban, mert nem bírja már a test, hogy fogom kihalászni a csonkokat a hínárból.
Erősebben, szólt rám, és akkor összeszedtem minden erőmet, mélyebbre merítettem. A kajak megmozdult, a hal megingott a fémfogakon. Ez az, folytasd, biztatott, mozgasd az evezőt, én meg lendületet vettem a hangjából és a sikerből, hogy megvan a titok, csak folytatni kell így tovább. Erősebben, de ne túl mélyen! Értettem, mit mond, de inkább azért, ami történt, mert ha túl mélyre nyúltam a folyóba, megint csak egy helyben álltunk a hallal, a fémmel, a foggal és a kétségeimmel, hogy keveredünk majd ki ebből a dunai dzsungelből. Apám hátán a térkép, a stég, a fű, a lomb, a ház egy lélegzetvételnyi biztatás, megfeszült figyelem, hogy összpontosíts jobban, és menni fog.
Kikeveredni a hínárból, visszanézve, olyan könnyen ment. Itt jó lesz, szólt egyszer csak, pedig én még mentem volna beljebb, keresve a lefelé úszó rönköket a folyón, mert féltem, majd visszajön a hal, felül a hullámra, és megint a stég szélén fogja rothadó bűzét árasztani magából, hogy emlékeztessen az elmúlásra, a halálra, de ő jobban ismerte a folyót, velem ellentétben tudta, mely hullámokkal kell számolni, és melyek azok, amik veszélytelenek.
Finoman engedte be balra. A meglepettségtől levegőt venni is elfelejtettem, apámban mennyi tisztelet van az élet és a halál iránt, mennyi együttérzés is van a józanságban. Valami ilyesmit éreztem, amikor egy rövid üzenetet írt. Ezt nehéz kifejezni, de a szorongásaidat valamilyen formában csökkenteni kéne, hogy tudd élni az ,,átlagember életét”. Majd beszélünk.
Puhán fordult le a vasfogakról a test a folyóba. Visszatért az övéihez, pikkelyszerűen csillogott a vízfelszín, nem merült el. A felfújt anyag lebeg a vízen, képtelenség mélyre merülnie. A tudat mindenre képes, jött az üzenet után a link, valami meditáció az elengedésről, izgatottan írtam vissza, köszi, apa, ez a kedvenc könyvem különben, honnan tudtad. Apám hangjában öröm, indulhatunk vissza, most már csak én emeltem a lapátot, neki tartania sem volt mit. A stég körül megszűnt a rothadás szaga, bennem is oldódott valami. Nagyapámra gondoltam, ahogy a mai határ túloldalán a vízen úsztathatta a rönköket lefelé a folyón. Ha az időt meghajlítom, látom itt a stégről. Mozdul a hínár, ahogy merítem a lapátot, a lagúnában egy teknős megindul a folyó felé, lassan lép le az ágról.