Dobozi István a Népszavában megjelent cikkében (Dollár mint geopolitikai fegyver, augusztus 8.) az egyre szaporodó amerikai pénzügyi szankciók kapcsán fogalmazza meg véleményét. Ennek lényege, hogy mivel az amerikai dollár - bár zsugorodó mértékben, de - ma is a világkereskedelem és a nemzetközi beruházások, tőzsdei műveletek legfontosabb pénzneme, e pénzügyi „fegyverrel” bármely országot meg lehet félemlíteni, sőt, mint az afgán példa mutatja, teljesen működésképtelenné lehet tenni.
A hegemón pozíció (gazdasági, pénzügyi és katonai értelemben) sok mindenre ad lehetőséget az amerikai döntéshozóknak. Dobozi István azt állítja, hogy a pénzügyi szankciók egyre gyakoribb használata egyszerű és főként olcsó, ellentétben a kereskedelmi szankciókkal, ráadásul az amerikai gazdaságra nincs negatív hatással. Az USA korlátlanul bocsáthat ki dollárt, hiszen a nemzetközi fizetéseknek most is a fele ebben a valutában zajlik, s „történelmi bizalom”, ami a hegemón szereppel függ össze, ma is töretlen. Csakhogy e szankciók többsége az amerikai „demokratikus” alapelvek megsértésével hozható összefüggésbe, ami egyszerűbben fogalmazva: rezsimek ellen bevetett „fegyver”.
A cikk szerzője azt is megemlíti, hogy az amerikai dollár legfőbb versenytársa a kínai valuta (hivatalos nevén renmimbi, melynek egysége a jüan.) Kína éppen ellentétes pénzügypolitikát folytat, mint az Amerikai Egyesült Államok. A kínai (félállami, állami) hatalmas pénzintézetek, a kínai központi bank közömbösen tekint egy adott ország politikai rendszerének milyenségére. Tulajdonképpen minden kelet-ázsiai fejlett ország közömbösen viszonyul egy-egy hitelt felvevő vagy működőtőke beruházást fogadó ország politikai berendezkedéséhez. Elegendő például a Mianmar (Burma) elleni nemzetközi szankciókat felidézni, amelyeket kezdetben Japán, ma már Kína is semmibe vesz.
Kína ugyan csak néhány százalékát adja a mai nemzetközi tartalékvalutáknak egyes jegybankokban, és a nemzetközi pénzügyi műveletekben is csekély hányaddal vesz részt, de ez a két adat meglehetősen félrevezető. Ennek legfontosabb magyarázata az, hogy az éppen egy évtizeddel ezelőtt meghirdetett és elkezdett Új Selyemút, vagy Út és Övezet néven ismert hatalmas gazdasági, infrastrukturális és pénzügyi program finanszírozása nagyrészt a kínai valutával történik. Több száz milliárdnyi dollárban is kifejezhető összegről van szó, mely folyamatosan áramlik a hatalmas kínai beruházások pénzügyi fedezeteként a közép- és dél-ázsiai országoktól egészen Afrika számos országáig.
A laikus számára ez a gigantikus beruházássorozat valószerűtlennek (értsd irreálisnak) tűnik, hiszen európai és angolszász mérvadó vélemények szerint Kína még mindig egy elmaradott ország, vagyis az Út és Övezet program finanszírozásának nincs gazdasági, pénzügyi háttere. Csakhogy minden kelet-ázsiai gazdasági fejlesztés inflatórikus hatású hitelkibocsátással történt, Japántól egészen Tajvanig.
Japán volt ebben a minta a szomszédos országok számára, és Kína sem kivétel ez alól. A hitelkibocsátások Kelet-Ázsiában évtizedeken keresztül - ahogy ma Kínában - azért nem hatottak és nem hatnak negatívan az adott gazdaság színvonalára, mert ezt ellensúlyozza a hazai valuta korlátozott konvertibilitása, valamint a különböző külfőldi tőkeberuházások stratégiai korlátozása. Ezt teszi ma Kína is.
Sajátos területi adottságai, évtizedekig sikeres központosított devizagazdálkodása (csakúgy mint Japánban és a többi sikeres szomszédnál) lehetővé tette a lakossági megtakarítások állami pénzintézetekbe történő átirányítását, melyek hitelekkel támogatták és támogatják mind a belföldi, mind a külföldi beruházásaikat. Kína ma a világ legnagyobb arany- és kulcsvalutakészletével rendelkezik, megelőzve a korábbi első helyezettet, Szingapúrt és Japánt.
Az inflációs nyomást éppen azzal kerüli el a kínai jegybank, hogy fokozatosan oldotta fel valutája inkonvertibilitását, amit amerikai vezető pénzügyi körök rendkívül káros állami beavatkozásként ítélnek el. Kína emellett a saját valutáját szándékosan alulértékelt szinten tartja. A FED, az amerikai bankrendszer egészének csúcsszerve rendszeresen felszólítja a kínai jegybank kormányzóját, hogy változtassa meg a renmimbi árfolyamát. (Ugyanez történt a japán jennel egészen a nyolcvanas évek végéig.)
Előttünk áll tehát az Út és Övezet program három földrészt és több mint harminc országot érintő beruházás-sorozata, kínai hitelekből. Az igazi érdekesség, és ez az, ami az amerikai dollár korábbi vezető pozícióját meggyengítette, hogy a kínai beruházások többsége fejlődő országokba irányul, ahol a hazai bankrendszer gyenge, a hitelkonstrukciók megbízhatatlanok, így a kínai valutában, pontosabban annak elektronikus változatában folyósított és törlesztett hitelek hányada egyre nő.
Oroszországban, Iránban például ma már kizárólag kínai valutában zajlanak a kereskedelmi és pénzügyi műveletek. Bár Oroszországtól most tekintsünk el, hiszen háborút folytat Ukrajna ellen, de Irán éppen az az ország, mellyel szemben az USA pénzügyi szankciók sorozatát vetette be az elmúlt években.
Eltérően tehát Dobozi István véleményétől, én a szakemberek sokféle meglátása alapján úgy látom, hogy az USA hegemón szerepe, legalábbis pénzügyi téren az amerikai, meglehetősen rugalmatlan külpolitikai stratégia miatt csökken. Bár kevesen fogalmazzák ezt meg, még kevesebben publikálják,
egyértelmű, hogy az Egyesült Államok „liberális” elvárásainak egyre kevesebb ország tud és akar megfelelni, és annak megoldása, hogy működőtőkéhez és hitelhez jussanak, elsősorban Kína felől várható. Kína nem szab politikai feltételeket.
Ami pedig a kínai hitelkonstrukciókat illeti, amelyek a hírek szerint például Sri Lankát és Montenegrót államcsőd közeli helyzetbe kényszerítették, azt nem elsősorban a kínai hitelnyújtások idézték elő. Kevés annál ellentmondásosabb jelenség tapasztalható napjainkban, mint az a tény, hogy a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) segít Sri Lankán. Az a Valuta Alap, mely döntően amerikai befolyás alatt áll.
A világgazdaság, legalábbis pénzügyi tekintetben két részre szakadt, nem pedig háromra, mint Dobozi István írja. Az euró ugyanis messze nem képvisel olyan nemzetközi súlyt a fizetési rendszerben, mint az amerikai dollár, az angol font, a japán jen és a kínai renmimbi. (Ez utóbbi már évek óta a Valuta Alap különleges Lehívási jogok valutái között szerepel.) Ráadásul, jelenleg egyetlen olyan jegybank sincs az EU-tagállamokban, mely ne nyitott volna kínai valutában számlát.
Természetesen abban egyetértek Dobozi következtetésével, hogy a nemzetközileg leginkább használt (mert elfogadott) valuták lassan erősödnek, azaz nem várható gyors folyamat ebben. Legalábbis akkor, ha ezt nem gyorsítja fel egy nemzetközi gazdasági és pénzügyi válság, mint 1929 és 1933 között történt, majd ezt nem követi egy nemzetközi méretű háború. Reménykedjünk.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.