Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó
A címből már rájöhettek, hogy most Lázár Ervinről lesz szó. De hogy jön ide a zöldtakarmány-termelési rendszer?!
Segítek: mint oly sok nagy magyar író, Lázár Ervin is dolgozott napilapnál, s mivel szerencsétlenségére az 1960-as évekre esett a fiatalkora, a laptól neki is el kellett mennie termelési riportra. (1990-ben lettem újságíró, ennek a világnak a végét még én is elkaptam, saját tapasztalatból tudom, hogy a termelési riport felvétele a legtöbb esetben miképpen történt. A kedveszegett hírlapíró beült a szerkesztőség szolgálati autójába, amely elszállította őt valamelyik termelőszövetkezet valamelyik elnöki irodájába, ott a hírlapíró megfelelő mennyiségű, de rettenetes minőségű konyakot, vermutot, bort, pezsgőt vett magához, majd visszaült a szolgálati autóba, boldogan elszunnyadt, s mire felébredt, már el is felejtette az egészet. Csak az volt a baj, hogy később mindezt meg is kellett írni.)
Lázár Ervin többek között a Dunántúli Napló munkatársa volt, az Arcanum révén elérhetők az ott megjelent cikkei, ajánlom figyelmükbe, jól fognak szórakozni. Úgy értem, nem kinevetik majd a nagy írót (aki akkor még nem nagy író volt, inkább kezdő újságíró), hanem rádöbbennek arra: mily sokat tanulhat a nyelvről az ember, miközben azon lamentál, hogy hogyan lehet a lehető legkisebb területen elegendő mennyiségű, jó minőségű és olcsó takarmányt előállítani…
A Dunántúli Napló 1964 augusztusában megjelent, Három termés egy évben című, Lázár Ervin által jegyzet cikkéből idézek, amely ilyen blikkfangos alcímekkel csigázta a kíváncsiságot: „Terjed az iregszemcsei zöldtakarmány-termelési rendszer – Öt vagon zöldtakarmányt termelnek holdanként”.
A cikk így kezdődik: „»Somogy, Tolna, Baranya – Magyarország aranya«. Ezt a szállóigeszerű, némi lokálpatrióta beütésről tanúskodó mondást egy Tolna megyei származású egyetemista találta ki más megyebeli évfolyamtársai bosszantására. Hozzátéve azt is, hogy Somogy csak a ritmus, Baranya pedig csupán a rím kedvéért szerepel az elmés versikében, az igazi »arany« mégiscsak Tolna. Távol essék tőlem, hogy ebben a megyeversenyben ítélkezzem. Fölösleges is lenne, egyrészt azért, mert nyilván minden megyének megvannak az előnyei, másrészt pedig elfogultság nélkül úgysem tudnék hozzászólni, hiszen az említett tolnai származású fiatalember éppen én voltam. Mindezt azért írtam ide, mert Baranyát dicsérni már sokszor hallottam, de olyan lelkesen és olyan nagymértékben, ahogy azt a minap tették – még soha. S az a legérdekesebb, hogy ezt a dicséretözönt éppen Tolnában hallottam tolnaiak szájából!”.
Minden iróniától mentesen mondom: a hírlapíró Lázár Ervin személyében vérbeli profival van dolgunk! Hiszen ha szegény hírlapírónak szerencsétlenségére az iregszemcsei zöldtakarmány-termelési rendszerről kell írnia (ami egyrészt nem érdekli, másrészt nem is akar róla semmit megtudni), akkor önmaga és az olvasó szórakoztatására nyilván mesélős derűvel vág neki annak a keserves útnak, amelynek állomásain ilyen mondatok leírása vár reá:
„A tervezés a szarvasmarha biológiai igényeinek messzemenő figyelembevételével történt”. Ami magyarul nyilván azt jelenti, hogy a gazdák a marhák esetében azt vették figyelembe, hogy marhákkal van dolguk, nem pedig példának okáért: nyulakkal, macskákkal, sétáló fenyőfákkal és kiérdemesült oroszlánokkal.
Igen, ha az ember az iregszemcsei termelési hozamokról ír, akkor ilyen messziről kell kezdenie a témát, hogy minél később jusson el a szomorú végkifejletig, amely Lázár Ervin e korai művében az agrárium támogatására való, ellentmondást nem tűrő felszólítás formájában nyert kifejezést: „támogatni az iregszemcsei intézet munkáját megyénkben, s minden eredményes kutatásukat pontosan és okosan megvalósítani. Sokat segít ez a megye mezőgazdaságán”. Előttem van Lázár Ervin jellegzetes arca, ahogy ezt az írógépbe püföli, hogy minél gyorsabban iszkolhasson egy közeli kocsmába nagyfröccsöt inni…
Bizonyára feltűnt a kedves olvasónak, hogy mily kevés szót ejtettem arról, amiért Lázár Ervint igazából nagyon szeretjük: a Négyszögletű Kerek Erdőről, annak mesebeli teremtményeiről, a Hétfejű Tündérről már nem is beszélve. Nos, ennek az az oka, hogy ezeket Lázár Ervintől mindenki ismeri – azzal azonban remélhetőleg okoztam egy kis meglepetést, hogy milyen újságcikkeken át vezetett az út addig a bizonyos erdőig.
Hadd fejezzem be hát egy másik remekművel, amely a Bor, bor, bor címet kapta, s ugyancsak a Dunántúli Naplóban jelent meg 1964 októberében. Csak a cikk befejezését idézem, mert nem más az, mint egy férfikebelből feltörő, fájdalmas kiáltás: „igen nagy kár, hogy ezt a boros cikket vízzel kell befejeznem”. Majd jön a drámai vég: „a pince néhány ágába betört a víz, a hordókba nem lehet bort tölteni, mert megsüllyedtek”. S végül a kegyelemdöfés: „A víz az Irányi Dániel téri Lottó Áruház és a 205-ös Csemege pincéjéből szivárog”!
