A Hegyestű bazaltos rovátkái már messziről látszanak, amikor Zánkát elhagyva a monoszlói elágazás után befordulok egy földútra. Száraz időben jól járható, de ha esik az eső, a traktorok is nehezen csúszkálnak errefelé az agyagos talajon. A háttérben szőlőültetvények, odébb nagy legelő, nemrégiben felcsévélt aranysárga szalmabálák szakítják meg a lekaszált föld egyhangúságát.
Árnyékban állok meg, a kerítésre kihajló bokrok alá.
– Ha már épp ideparkolt, csemegézzünk! – mondja Badics László őstermelő, civilben nyomdász, aki jó pár évvel ezelőtt azt vette a fejébe, hogy mediterrán és trópusi gyümölcsöket telepít a család Balaton-felvidéki, köveskáli birtokán.
Szecsuáni zsibbasztó
A kilátás lélegzetelállító, a háttérben a Tóti-hegy és a Gulács, messzebb a Badacsony félreismerhetetlen sziluettje. Körbenézek, mit lehetne ezekről a bokrokról csemegézni, hiszen csak apró zöldes-pirosas bogyókat látok, amiket amúgy eszembe sem jutna megkóstolni. Vendéglátóm lecsippent egy kisebb fürtöt, majd arról egy borsnyi méretű szemet.Tényleg bors. Szecsuani, amit jellemzően távol-keleti ételekhez használnak a konyhában járatosak. A boltban leginkább darabos vagy porrá őrölt héjuk kapható, a belső kis fekete szemeket nem fogyasztjuk. Amikor beérnek, könnyedén leválnak a héjak, most még kissé éretlenek, ám még így is elképesztő ízbomba robban szét az ember szájában, ha kettéharapja a szemeket.
Előbb csak citromos, fűszeres, borsos ízek terülnek szét a nyelv hegyén, aztán érkezik valami mély sósság és virágos jegyekkel tarkított savasság, a háttérben egy kis szegfűszeges vaníliával. Sokáig nem ízlelgetjük, házigazdánk tanácsára gyorsan kiköpjük, de még így is elzsibbad a nyelvünk, s eltelik pár perc, míg újra érezzük.
Ha egy rendes parasztember ránézne a kéthektáros birtokra, bizony azt mondaná: édes fiam, ideje elővenned a kaszát, a kapát, jól kiirtani a gyomokat, aztán szépen felásni a fák tövét, körben, hogy szemre is szép látvány legyen. Itt látszólag mindenütt buja gaz fedi a földet, s a fák tövéhez is mintha odaszáradt szalmát villázott volna valaki kusza egymásutánban, de valójában tudatos növénytermesztési filozófiának vagyunk itt szemtanúi.
– Az első években itt is gyönyörűen fel volt szántva a föld, s kis túlzással egyetlen gyomot sem lehetett volna találni a fasorok között. Aztán hamar rájöttem, hogy így elég gyorsan erodálni fog a talaj, a szél porként, a víz sárként viszi majd innen a felső rétegeket, ha így folytatom, elmennek a hasznos bogarak, rovarok a kertből, s nagyon hamar a szárazsággal kell megküzdenem. Ez különösen igaz lenne az utóbb eltelt néhány évben, amikor erős aszályokkal néztünk szembe, s legfeljebb az idei esztendő hozott némi vigaszt és reményt a maga esős heteivel – mondja az ötvenes évei elején járó férfi, aki a kezdeti tapasztalatokból kiindulva már átállt egy természetközelibb művelési módra. A sorok között és a szabad területekre lucernát vetett, ami egyrészt nitrogénnel látja el a földet, másrészt időnként lekaszálva állati takarmányozásra is alkalmas. A fák tövének környékét sem tisztították ki, inkább növénytakaróval borították. Kezdetben fakérget használtak, de az könnyen bepenészedett, így most már vegyes növényi hulladékot, főleg a lekaszált, elszáradt itteni lucernát használják.
Becsípődött az egzotikum
Egy illatos, augusztusban virágzó mongol hársfa árnyékában ülünk le, itt idézi fel Badics László, hogy már gyerekkorában is nagy növénygyűjtő volt. Ezzel édesanyja nyomdokaiba lépett, ő ugyanis dísznövényeket gyűjtött, abból készített különböző csokrokat, és értékesítette is azokat. Neki inkább az egzotikus fák és növények „csípődtek be”, ezeket gyűjti, cseréli, ritkábban pedig vásárolja.Utóbbival olykor akadnak gondok, hiszen előfordult már, hogy teljesen más fa lett magoncból, mint aminek papírforma szerint lennie kellett volna. Mezőgazdasági szakközépiskolába járt, ahonnét egyenes út vezethetett volna a növénytermesztéshez, ám ő végül a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskolán kötött ki, ahol történelemtanárnak tanult, majd még mentálhigiénés és művelődési menedzseri diplomát is szerzett.
Útközben azonban újabb kanyart vett az élete, hiszen elkezdte szerkeszteni az ottani egyetemi lapot, a Frissítőt, majd egy kis nyomdát kialakítva tördelni, nyomtatni és terjeszteni is nekifogott. Közel tizenöt évig tartott e szenvedély, vagyis jóval azt követően is, hogy befejezte a főiskolát. Később nemcsak a szombathelyi, hanem más egyetemek és felsőoktatási intézmények kétheti, havilapját is ők nyomták, mígnem aztán a 2010-es évek elején az akkor még gyerekcipőben járó NER egyes képviselői, üzletet látva ebben a szegmensben is, magukhoz ragadták az egyetemi lapok kiadását. A kis nyomda ugyan megmaradt, s megbízások is vannak, de Badics László úgy döntött: a gyermekkori szenvedélyből, a növények és fák szeretetéből épít új vállalkozást. Kapóra jött, hogy felesége családja rendelkezett egy több mint kéthektáros köveskáli birtokkal, ahol közel hét-nyolc évvel ezelőtt telepítette az első datolyaszilvafákat.
Szedd magad a jujubát!
Sétálunk egyet a terebélyes birtokon, és ha nem is járjuk be végig, egy-egy részletét is lassan fedezzük fel, hiszen szinte minden fánál, bokornál elidőzünk kicsit. Ha nem is adott nekik külön nevet, mint kedves állatoknál szokás, mindegyikhez tartozik valamilyen történet, vagy ha az nem, legalább megtapogatja az idei termést, lecsíp néhány elszáradt levelet, odébb pöcköl egy-egy lehullott gallyat. Az „istenek gyümölcse” – latinul Diospyros kaki – most még zölden gömbölyödő, de szeptember végére, október elejére már lédúsan, a narancssárgán vöröslő datolyaszilváktól roskadoznak az ágak, így óhatatlanul felvetődik a kérdés: mi lesz a terméssel, hogyan értékesíti a gyümölcsöt.
A termelő azt mondja: leginkább a „szedd magad!” akciókban bízik, az a legjobb, amikor a fogyasztó a helyszínen frissen jut hozzá a neki kellő mennyiséghez, s mindenki jól jár, ha nem kell felvásárlót, kereskedőt beiktatni ebbe a láncba.Vannak persze évek, főként a nagy aszályok idején, amikor csak néhány kilogramm gyümölcsöt ad a méretes terület is, ilyenkor a család asztalára jut csak belőle. A kajszibarackfák sokszor elfagynak, de előfordul, hogy – hiába a kerítés – őzek, szarvasok törik le a fiatalabb csemeték ágait, eszik meg a rügyeket, s olykor a gépi kaszálás is sérülést okozhat a fáknak. A datolyaszilvából az első években, 2015 és 2016 környékén hatszáz csemetét ültettek el, szinte mind megeredt, aztán 2018. március elején jött egy extrém fagy mínusz 18 fokkal, és kipusztította a fák egy részét. Éppen ezért az egyik legfőbb szempontjuk a sokszínűség, a diverzifikáció lett, hiszen a monokultúrás ültetvény termését egy-egy aszály vagy fagy akár teljes mértékben elpusztíthatja.
Igaz, a jelenlegi magyar szabályozás ma még nehezen tud mit kezdeni egy ilyen változatos ültetvénnyel, a falugazdásznál őstermelőként kitöltendő adatlapok is leginkább egyrubrikásak, s az, hogy neki a citromtól kezdve a pisztácián át a fügéig, gránátalmáig és jujubáig, fekete eperfáig, berkenyéig, manduláig terjed a paletta, nem illeszthető be a mezőgazdasági bürokráciába, így a jövőbeni támogatásra is várnia kell még.
A türelem máskülönben is nagy erénye kell legyen annak, aki gyümölcstermesztésbe vágja a fejszéjét, főleg, ha olyan fagyérzékeny fajtákat választ, mint amilyeneket Badics László. Ő sem máról holnapra tervez, a pisztácia például több év után fordul termőre, s 15-20 éves korában éri el ereje teljét. Saját fái közül a legidősebbek hat-tizenkét évesek, s van, amelyiken fürtökben lóg a csonthéjas gyümölcs. A héj a zöldből lassan mélybordóra vált, és amikor a teljes szem kivöröslik, s a héj kissé kireped, ebből lehet tudni: megérett a pisztácia. Tavaly négy-öt kilogramm termett, az idén már ennél valamivel többre számít. Titkon azt reméli: a hazai fagylaltkészítők, cukrászok lassan ráéreznek a Balaton-felvidéki pisztácia különleges aromájára, és ha tömegtermelésre egyelőre nem is gondol, azért egy-egy minőségi vendéglátóhelyen hamarosan akár az ő termése is asztalra kerülhet egy-egy édességben.
