Sokan döbbenetesnek tartják, hogy Donald Trump jó eséllyel indulhat – legalábbis a közvélemény-kutatások szerint – a Republikánus Párt színeiben az elnökségért 2024-ben. Hogyan lehet Trump még mindig sikeres, dacára számos botrányának?
Nem újszerű jelenség, hogy milliárdosok magukat az elitellenes küzdelem élharcosának kiáltják ki. Az első amerikai üzletember, aki a hazai elit ostorozásával kívánt népszerűséget szerezni, William Randolph Hearst sajtómágnás volt. Hearst támaszkodhatott arra a presztízsre, amit lapjaival kivívott. Tudatosan a kisembert szólította meg, és egy olyan korszakban, amikor sztrájkok zúdultak az országra, és az oknyomozó újságírók leleplezték a trösztök machinációit, a nagy csalásokat, ő fölismerte, hogy hálás téma az elit szennyesének kiteregetése. Míg azonban az oknyomozó újságírás a gazdaság és politika megtisztítását szolgálta, Hearst igyekezett a sajtón keresztül nyert befolyását politikai hatalommá átváltani.
Tulajdonképpen Henry Ford, Ross Perot vagy Donald Trump - valamennyien Hearst köpönyegéből bújtak ki. Mind fölismerték, hogy a politikusi hivatásnak kevés a becsülete, ugyanakkor a közvélemény tisztelettel tekint az üzleti élet szereplőire.
De hogyan lehet a gazdasági elit tagja elitellenes? Ahhoz, hogy megértsük ennek az ellentmondásos helyzetnek a gyökereit, kicsit vissza kell menni az egyik amerikai mítoszhoz, amely mindmáig az amerikai soft power lényeges eleme: meghatározza, miként látja az Amerikán kívüli világ az amerikai társadalmi rendszert. Az Egyesült Államokra a XIX. században úgy tekintettek, mint a „lehetőségek országára”, amelyben – szemben Európával – nem akadályozzák ósdi előjogok az egyén érvényesülését, feltéve, ha az egyén szorgalmas, kitartó, takarékos és állhatatos, vagyis elfogadja az első (angolszász, protestáns) telepeseknek és az „alapító atyáknak” tulajdonított normákat. Ott voltak a nyilvánvaló példák: Abraham Lincoln pályája egy farmer gerendaházából ívelt a Fehér Házig, a skót bevándorlók gyermeke, Andrew Carnegie munkásból lett acélgyáros.
Nem véletlen, hogy a századvégi szélsőséges individualizmus prófétáinak szavai sehol nem találtak olyan megértő fülekre, mint az Egyesült Államokban. Olyanok visszhangozták az angol filozófus, Herbert Spencer szociáldarwinista tanait, mint William Graham Sumner, aki szerint a társadalom dinamikáját is a létért folyó küzdelem szabja meg, és ebben a gyengék jogosan buknak el. Ez muzsika volt mindazok fülének, akik önigazolást kerestek a szociális gondoskodás elvetésére, és a bevándorlók jelentette olcsó, nagy tömegű munkaerő kizsákmányolására. A szociáldarwinizmus finomított változata ma is jelen van a közgondolkodásban, amire éppen Trump, illetve korábban Berlusconi a példa.
Az, hogy Amerikában bárki megcsinálhatja a szerencséjét, és csak a balekok, az élhetetlenek meg a rosszfiúk szenvednek kudarcot, ott húzódik tömeglélektani érzületként a Trump-jelenség mögött. Dacára a több könyvtárat megtöltő amerikai szociográfiai irodalomnak, az amerikai szociológia és szépirodalom olyan óriásainak, mint Jacob Riis, aki az előző századfordulón szociofotóival bizonyította a szegénység döbbenetes mértékét, aztán Jack London, John Steinbeck, Upton Sinclair, Norman Mailer, és olyan dokumentumfilmeseknek, mint kortársunk, Michael Moore. Ezek az alkotók és műveik jelentősen árnyalják a képet az amerikai sikeresség – össznépi elfogadottságú – mítoszáról. De ezzel szembe szállni éppolyan reménytelen, mint idehaza bizonyítani, hogy az „akinek nincs semmije, az annyit is ér” Lázár János-i alapvetés mélyen amorális.
Adja magát a párhuzam Trump és a nemrég elhunyt Berlusconi között. Sokak számára Olaszországban meg a nagyvilágban Berlusconi azért volt elfogadható, mert úgymond „ő megcsinálta a szerencséjét”, „vállalkozóként munkahelyeket teremtett”, ellentétben a „megélhetési” politikusokkal és az „okoskodó” értelmiséggel. Még liberálisok, sőt harmadik utas, blairi baloldaliak is bedőltek ennek az öntetszelgő dőreségnek. Pedig önmagában az, hogy valaki jó vállalkozó, jó menedzser, nem jelenti azt, hogy az illető a politikában is tehetséggel rendelkezik. S végképp nem jelent morális minőséget.
Közhivatalban csak annak van helye, aki képes túllátni egy vállalatbirodalom szempontjain, és valamilyen eszme elkötelezettje, miközben képes a közösség egészének érdekeit nézni. Trump még nem bizonyította, milyen eszmét képvisel – legfeljebb azt, hogy híján van az eszméknek. Mai világunkban divattá lett bízni a XIX. századi eszmék meghaladásában, s még jó szándékú elemzők is belefutnak a menedzserizmus magasztalásába. Holott az eszmék harcának elkerülése nem feltétlenül a megbékélés felé vezet. Gyakran a nihilizmus felé inkább, ahogyan Trump példázza.
Szólni kell az értelmiségellenes attitűdről is, amely egyik formája az „Európa-csodálónak”, kozmopolitának és vallástalannak tekintett, keleti parti politikai és szellemi elit iránti ellenszenvnek. Ma a populizmust jórészt az értelmiség-ellenességgel azonosítják. Nem volt ez mindig így! A XIX. század végi populisták mindenben a fordítottját képviselték azoknak, akiket ma a sajtó – rosszul és pontatlanul – „populistáz” (Trump, Bolsonaro, Le Pen stb.). Baloldaliak voltak, zöldek, feministák, és szcientista módon bíztak a tudomány morál- és politikajobbító funkciójában.
A régi populisták - megelőzve korukat - a kíméletlen gazdasági versenyt legitimáló, az erősek kiválasztódását propagáló szociáldarwinizmust tekintették áltudományosnak. Jellemző módon a XIX. század végén rengetegen ütötték rá a tudományosság pecsétjét arra, hogy a „létért folytatott küzdelem” a társadalmi élet lényege, amely gondolat morális és kulturális visszahullás a barbárságba, méghozzá egy soha nem létezett barbárságba: mert minden közösség, a legkezdetlegesebbtől a legbonyolultabbig, ismerte a szolidaritás formáit.
Ma ez teljesen megfordult: Trump éppen a szociáldarwinisták elvére, az erősek jogára hivatkozik. Ugyanakkor a mai amerikai elitellenesség kéz a kézben jár az értelmiség elleni hangulatkeltéssel. Az értelmiségieket az 1950-es években előszeretettel gúnyolták „tojásfejű” (egghead) néven. Richard M. Nixonnak, a későbbi elnöknek tulajdonítják a jelzőt, aki Adlai Stevenson (1900-1965) demokrata párti politikust, Illinois kormányzóját, a New Deal támogatóját nevezte így. Az akadémiai kutatóintézetekben, minisztériumok háttérapparátusában, központi (szövetségi) hivatalokban dolgozó, az elitellenes sajtó által „okoskodónak” bélyegzett réteggel könnyedén szembe lehetett állítani a hagyományos értékekhez ragaszkodó, ám a rossz gazdasági és politikai döntéseket elsőként megsínylő kisembert, a kékgalléros tömegeket. Ez utóbbiakat úgy udvarolta körbe az elitellenes konzervatív sajtó, mint az „igazi Amerika” képviselőit.
Mindez egyfajta sajátos amerikai „osztályellentétet” eredményezett, amelynek logikája szerint az amerikai kisember hazafiasabb és vallásosabb, az amerikai értékekhez ragaszkodóbb, mint a keleti parti liberális értelmiség. A McCarthy-féle boszorkányüldözés mögött kitapinthatóan jelen volt a szándék, hogy az amerikai kisváros és falu elégedetlenségét kihasználják a nagyvárossal, a gazdaság és tömegkultúra fellegváraival szemben. Ironikus és arcpirító módon ezt olyan politikusok tették, akik maguk is részesei voltak e fellegvárak működésének. Mi több, nemcsak részesei, hanem haszonélvezői.
Másrészt feltűnő, hogy ezek az emberek – McCarthy, Nixon, Reagan – egytől egyig szegény családból jöttek. Trump viszont a gazdasági elitből származik, és jóval kevesebb oka van a keserűségre meg a sérelemre, mint a fentieknek. Ami McCarthy vagy Nixon esetében még indokolható volt, és magyarázható a szociális helyzetből fakadó keserűség meg a kulturális hagyományokhoz való ragaszkodás párosításával, az Trump esetében kevéssé tűnik hitelesnek.
Összességében, óriási kihívás elé állítja a világot, ha a politikai szereplők pusztán a gazdasági sikerességet tudják fölmutatni erényként. A politikusi hivatáshoz ennél több kell: mindenekelőtt a közjó képviseletébe vetett hit.