A profitráta meg egyre csak süllyedt és süllyedt, hidegvérrel semmibe véve a tőkések érdekeit. Eközben az ajkaink meg, mármint az enyém és a professzor úré, egyre csak közeledtek egymáshoz lassított felvételben millizve, de mégis félő volt, hogy rövidesen egymásnak esnek, hogy felfalják szegény nyelvemet, na meg az ő szegény nyelvét, és kifulladásig birkózzanak egymással, sőt tovább. A kapitalisták eközben meg hiába is sírtak, ríttak, átkozódtak, tördelték a kezüket, a profitráta csak süllyedt, egyre csak megállíthatatlanul süllyedt. A tőkések meg kétségbeesve rohangáltak, loholtak, futkostak szerte a világban felkutatni a legsérülékenyebb, legkiszolgáltatottabb népeket a legeldugottabb helyeken, és kegyetlen trükkök milliót tesztelték rajtuk minden szemérem és gátlás nélkül, hogy egy nyavalyás kis extraprofitot csikarjanak ki belőlük, de azt viszont mind az utolsó cseppig.
A professzor úr mindeközben persze a telefonon lógott velem szemben, és néha grimaszolt és átintegetett nekem az asztal túloldalára mentegetőzve, hogy sajnos nem teheti le, mert sehogyan sem akarja a pasas abbahagyni a túlvégen, én meg megbocsátóan mosolyogva visszaintegettem, hogy semmi gond. Miért is lenne? Legalább lóghattam a szobájában. Úgy tettem, mintha bámultam volna kifele az ablakon a szemközti hatalmas könyvtárra a 42. utcán, és a madarak röptét figyeltem volna érdeklődve, miközben képzeletben most már a változatosság kedvéért az asztal alá kúsztam, és a professzor ölébe hajtottam fejem, hogy így pihentethessem. Egyebeket is képzelegtem, amit most nem fejtek ki, ezeket alázatosan és szemérmesen az olvasó fantáziájára bízom. Negyven percet földalattiztam, csak azért, hogy némán lóghassak a szobájában, és úgy tegyek, mintha bámulnék ki az ablakon. Félóra után azonban sajnos fel kellett állnom, és el kellett indulnom Emil órájára a profitráta süllyedő tendenciájáról, és mikor szabadkozva elhagytam a professzor úr szobáját, láttam, hogy még mindig öt nő várakozik rá kitartóan odakint az ajtó előtt, szép sorban ülve, hogy pár percet vele tölthessenek, mintha ő legalábbis egy ünnepelt szívdoktor lenne, akivel valcerozhatnak egyet. Egy idősebb kolléganőnek azonban szintén dolga akadhatott, mert velem együtt elindult a lift felé, és egy nagyot sóhajtott, mikor beléptünk, és megnyomtuk a gombot. Cinkosan rám nézett, és mosolyogva jegyezte meg: Ó, Josh, a mi Joshunk, fantasztikus ember. Csodálatos. Egyetértően bólogattam.
Óra után elkapott a zuhé, és be kellett álljak az egyetem 42. utcai kapujába. Nem volt nálam ernyő, és reménytelennek tűnt kivárni a végét, úgyhogy inkább föllifteztem a 18-ra, hogy megnézzem a professzort a büfében. Egy ilyen súlyos profitráta-szeminárium után volt csak igazán szükségem arra, hogy lógjak egy kicsit az én édes tündéri profommal, és lazulásképpen szabadon fantáziáljak róla, és kisöpörjem az agyamból a pusztító gondolatokat. A 10.-en beszállt a liftbe egy pasas, aki szintén velem gályázott Emil profitrátaóráján. Rám nézett, és azt mondta: – Kár hogy én is nem Kelet-Európából jöttem, mert akkor most együtt visszamehetnénk. (Sic!) Hangosan felnevettem. Vajon egy amerikainak mitől volt honvágya Kelet-Európába, ahol még sohasem járt? Talán mert Emil, aki ’56-ban távozott, az angolt is meg a magyart is ugyanolyan szellemesen törte? Mire felértem a 18.-ra, a prof és barátai épp indulóban voltak, úgyhogy csatlakoztam hozzájuk, és lelifteztem velük a földszintre, hogy tovább álldogáljak a kapualjban. Amikor az erősödő zivatarba bámulva a prof Yeatset idézte, megborzongtam, és elárasztott az édesség érzete: „A szépség igazság, az igazság szépség.” A prof rám nézett és megrovóan mondta: – Persze fogalmad sincs, kit idéztem, ugye? – Hallottam a hangján, hogy be van csípve, és kötekedni akar velem, pont úgy, ahogy a kamasz fiúk húzogatják a lányok haját, akik tetszenek nekik, de tudják, hogy reménytelen a helyzetük. Neki felesége volt, akiről rengeteget beszélt az órákon, hogy így húzzon maga köré egy védőhálót a diáklányokkal meg a tanári kar női tagjaival szemben. Túlságosan is népszerű volt. Segítőkész, törődő, és kibírhatatlanul jóképű.
– ÚÚÚÚ – gondoltam, kezdünk veszélyes vizekre evezni. Elindultunk együtt a lanyhuló esőben, Josh és a legjobb férfi barátai, hogy végül egy föld alatti kocsmában kössünk ki a 34. utcán. Útközben többször is felnyerítettem, mert eszembe jutott, hogy Emilnél a Sohóban volt egyszer egy házibuli a tanszék tanárainak és diákjainak, ahol egyebek mellett arról tárgyaltak, lehet-e viszony a tanárok és diákok között. Emil amellett érvelt, hogy a posztgraduális képzésen mindenki felnőtt, úgyhogy ez rájuk van bízva, ezt eldönthetik maguk. – Egyszer lehet – jelentette ki a tanszékvezető, egy hatalmas szerb férfi –, mert az igazi szerelem mindent elsöpör, de kétszer nem, mert a másodikat már nem hisszük el. – Nem lehet – mondtam –, mert akárhonnan nézzük, a tanári kar tagjai hatalmi helyzetben vannak, és ezzel akarva, akaratlanul vissza fognak élni. A tanszékvezető sokatmondóan nézett rám, egyszer pár hónappal korábban rám szólt, hogy miért hordok folyton kék harisnyát, amire visszaszóltam neki, hogy mi közöd hozzá. Meg hogy én se szólok, ha kilóg az inged, tűrd be! Ezen felröhögött, és behívott az irodájába. – Egy szívességre szeretnélek kérni – mondta feszengve. – Itt van ez a nő, Teresa, Gramsciból írja a doktoriját. Nagyon kínos, hogy folyton nyomul rám, és nem tudom lerázni, szólnál neki, hogy ez nekem nagyon kellemetlen? – Kizárt – feleltem. – El fog küldeni a fenébe, nem akarok vele összeveszni. És különben is, légy férfi, és mondd meg neki magad, elvégre te vagy a tanszékvezető, és nálad fogja megvédeni a disszertációját. – De én félek tőle – mondta a hatalmas szerb férfi –, mint egy nyuszi. – Miért akarja mindenki rám bízni a piszkos munkát? – berzenkedtem, mikor hosszas könyörgésére végül is elvállaltam a megbízatást, de nem ígértem semmi jót. És tényleg felmásztam a 18.-ra a büfébe, és szóltam Teresának, hogy előbb védje meg a disszertációját, és utána folytassa az udvarlást, mert mindenki rossz szemmel nézi a nyomulását. Természetesen elküldött a fenébe, hogy semmi közöm hozzá, elvégre itt mindannyian felnőttek vagyunk. – Igen, igen, de nem vagyunk ugyanabban a hatalmi helyzetben. Visszaéléssel fogják megvádolni, miattad. Vagy menj át egy másik tanszékre, vagy várd ki, míg megvédted a disszertációd.
Közben elértük a kiszemelt kocsmát a Penn Stationnel szemben. Josh, az én édes, imádott becsiccsentett professzorom elkezdett vonszolni egyik teremből a másikba, és a giccses középkori jeleneteket ábrázoló falfestményekről halandzsázott valamit. Egy idő után szó szerint egész testemben reszketni kezdtem, mert megértettem, hogy egy sötét sarkot keres. Úristen, egy sötét sarokba fog vonszolni, és meg fogjuk csókolni egymást végre-valahára. De vajon jó lesz ez nekünk aztán, ha kijózanodtunk? Soha többet nem mehetek ki hozzájuk a tengerparti házukba. Én nem tudok alakoskodni, és bírtam a feleségét. Megéri egyetlen csókért elveszíteni az egész Long Island-i tengerpartot? Akkor ott, a pillanat hevében épp úgy tűnt, hogy igen. De az ördög nem alszik, sőt féltékeny. A kiugrott jezsuita pap, aki már régóta üldözött ajánlataival a tanszéken, ránk tapadt, és éberen követett minket teremről teremre, tudta, mi fog következni, és vagy látni akarta a saját szemével, vagy meg akarta akadályozni. Sikerült neki. Életem végigéig hálás kell legyek ennek a szörnyetegnek, aki folyton sunyin letapizott, és úgy csinált, mintha nem is tudna róla? Joshsal végül visszaértünk a bárpulthoz, ahol a legjobb barátainak gyűrűjében forrón megölelt, mélyen a szemembe nézett, és a becsípett férfiak lassan forgó nyelvével azt mondta: – Tudod, én már régóta nagyon régóta szeretlek téged. – Egy hatalmas gömbvillám csapott szét bennem, mert rájöttem, pusztán csak ennyit akartam tőle, semmi mást, hogy mélyen a szemembe nézzen, és azt mondja, hogy szeret. Apám soha nem nézett rám, mindig mellém nézett, akkor is, ha épp hozzám beszélt. Nem vett tudomást a létezésemről. Apám be volt lakatolva a fejébe, lelki gyötrelmeinek börtönébe, onnan aztán nem is látott ki soha. Josh viszont most elismerte a létezésem, még ha részeg is volt. De nem érdekelt, hogy részeg, hogy az alkoholtól kért engedélyt a vallomásra. A beton fölött öt centivel repültem hazáig a boldogságtól, és vinnyogtam a gyönyörtől a metrón, mikor Emil aznapi utolsó órájára gondoltam, ahol összefoglalta az egész szemesztert, levonta a tanulságokat, miután többtonnányi tanulmányon rágtuk együtt át magunkat. Állt a hatalmas 42. utcai ablak előtt a 16. emeleten, és vakarta a fejét, pont úgy egyébként, ahogy apám is tette mindig, és kimondta a végső ítéletet:
– Van egy olyan zsigeri megérzésem, hogy Marxnak igaza volt, és a profitráta süllyed.
