Hegyeshalomig az életedért küzdesz: dugók, építkezések, követési távolságot még hírből sem ismerő autósok, akik vagy megölni vagy meghalni akarnak két levillantás között, még akkor is, amikor egyébként már messziről látni a sztrádán, hogy egy darabig se előre, se hátra. Szerencsére azonban úgy tűnik, hogy Hegyeshalom egy szent hely, valamiféle szakrális központ, azt elhagyva ugyanis egyre ritkulnak a kulturált közlekedést megnehezítő tényezők, az út kiszélesedik, és Nickelsdorfot elhagyva egészen olyan érzése lesz az egyszeri, M7-esen szocializálódott sofőrnek, mintha a forgalomban résztvevő társai másra is figyelnének, nem csak magukra.
Harmadmagammal utazok Tirolon át Svájcba, hogy beteljesítsem egy régi álmom, és eltöltsek egy kis időt ott, ahol valami nagy dolog kezdődött, mikor is útitársaim Demeter Szilárdtól idéznek. A zenész-író-költő-kulturális menedzser, akit a hübrisz szele megcsapott, lázasan vizionálja a nyugati civilizáció végnapjait, melyben magára mint az „apokalipszis kertészére” tekint. Csodálatos és sokatmondó kép ez, amelyre egyesek minden bizonnyal elismerően csettintenek, míg mások az arcukat a tenyerükbe temetik, szakszóval élve: facepalmoznak egyet. Én ez utóbbit csak azért nem tudom megtenni, mert éppen vezetek, úgyhogy valahol Salzburg magasságában – az osztrák-német határon simán átgurulva – sztoikus nyugalommal szemlélem e végnapokat, és az jár a fejemben, hogy ha ez az apokalipszis, hát ide vele, de most rögtön, azonnal!
Ha pedig már éppen Németország járok, szokásomhoz híven magamhoz veszek egy óriási Die Zeitet (formátumra kétszer akkora, mint a Népszava), amelyben olyan szégyentelen témákról esik szó, mint például, hogy miként hat a gyerekre, ha egyedülálló anyuka vagy homoszexuális pár neveli. (Spoiler: a nyilatkozó kutatók szerint sehogy, a lényeg, hogy a gyerek szerető családban nőjön fel.) Persze azért érződik már e hamburgi székhelyű újságnál is az apokalipszis szele: áruhiányról és üres polcokról tudósít a politika rovat, az embereknek nincs mit enniük, nem jutnak elég gyógyszerhez és humanitárius katasztrófa fenyeget. Mármint az Örményország és Azerbajdzsán határán található Hegyi-Karabahban, amelyről úgy tűnik, megfeledkezett a világ. De Szilárd javára legyen írva: a nyugati civilizáció jövője a Die Zeitben is téma, a német kollégák azonban valamiért nem a PIM-vezérre, hanem nemzetközi hírű amerikai és európai filozófusok érveléseire kíváncsiak – többek között – az emberi méltóság fogalmi kereteinek tisztázása végett.
Ebben a velejéig romlott miskulanciában próbálok hotelt keresni útitársaimmal, immár Tirolban. Már csak gyakorlásképpen is ragaszkodom ahhoz, hogy németül beszéljek, a recepciós viszont láthatóan örül annak, hogy nem így kell kommunikálnia és az anyanyelvén szólhat a vendéghez. A választott hotelünkben a vezetőkön kívül szinte mindenki magyar: az étteremben a pincérek az osztrákoktól még németül veszik fel a rendelést, de a konyhán már magyarul adják tovább a szakácsnak. A német nyelv gyakorlását illetően tehát lukra futok, de legalább megtudom, hogy a recepciós már 18 éve itt dolgozik, és hogy egyre több a magyar eme Alpokkal körülölelt, apokaliptikus tájon.
Amikor másnap átautózunk Svájcba, megint csak meg kell állapítanom, hogy a nyugati civilizáció valóban nem olyan, mint amilyennek mi képzeljük. A hegyek, a kristálytiszta források és a vízesések nem egy másik világba, hanem egy másik bolygóra repítenek. Tisztában vagyok vele, hogy más kvázi turistaként idelátogatni és megint más itt élni, de ebben a pillanatban ezzel együtt is bátran ki merem jelenteni, hogy aki a nyugati civilizáció haldoklását vizionálja, az vagy szándékosan torzít, vagy egyszerűen halvány lila fogalma sincs arról, hogy miről beszél.
A Silvaplana-tónál picit elidőzve végső úti célunk felé vesszük az irányt: Sils Maria majd 2000 méteres csúcsai várnak. Ezen a helyen, túl emberen és időn töltötte nyarait Friedrich Nietzsche és ez az a hely, ahol mi is kicsivel jobban érthetjük szavait. E magaslati levegőn ugyanis az idő valóban kizökkenni látszik monoton megszokottságából, a filozófiai szemlélő számára pedig új perspektívák nyílnak. Nietzsche, saját bevallása szerint ezen a helyen lelt rá szörnyen nehéz gondolatára; ugyanannak örök visszatérése, melyet csak az Übermensch képes elviselni.
Most, hogy itt vagyok, és onnan tekintek le a világra, ahonnan Nietzsche is letekintett 150 évvel ezelőtt, biztosra veszem, hogy a holnap embere nem holmi miskulanciából, hanem e magaslati levegő elviselhetetlen könnyűségéből születik. S míg én a világ felett várok az apokalipszis lovasaira (akik csak nem akarnak jönni), kelet felé tekintve a láthatáron túl a semmi magvetőinek halvány sziluettjei kezdenek kirajzolódni...
