A mostanság egymást követő diáktüntetések visszahozták nagyon sok évtizedes emlékemet egy régi iskolás, azaz diáktüntetésről. Ott, a „Hernádháromban" mindig történt valami, ami alaposan felkavarhatta a kedélyeket. Nem sokkal korábban egy Madarászné nevű matektanárnőt kellett eltávolítani az iskolából. A délutáni újság – még nem az Esti Budapest, hanem elődje, a Világosság – is megírta: „Mivel ő maga nem tudta fegyelmezni növendékeit, terror-csoportot szervezett az osztályban az idősebb fiúkból, hogy verjék meg azokat, akik fegyelmezetlenül viselkednek.”
Na, több se kellett a csikágói vagányoknak, Madarász Istvánné felhatalmazásával kegyetlen veréssel kényszerítették jobb magaviseletre a gyengébbeket, mígnem egy buszkalauz följelentést tett megtépett gyereke érdekében a kommunista pártnál. Hogy mindez mennyire volt valóságos, nem tudjuk, sokak szerint csak példát akartak statuálni. Madarász Istvánnét kirúgták, néhányan, gyenge matekosok pedig örültünk ennek. Mindez a legkeményebb Rákosi időkben történt, talán 1950-51-ben.
Ahogy a szigorú időszak első, és egyetlen diáktüntetése is.
Volt nekünk egy énektanárunk, Hollai (keresztnevére nem emlékszem, a diákok általában csak családnevükön emlegetik tanáraikat). Rajongtunk érte, mert igen sajátos pedagógiai módszerekkel dolgozott: nagyon ismerte a hétker kis vagányainak viselkedésmódját, szokásait. Óra kezdetén például megkérdezte, van-e valakinek egy osztálytársával elintézni valója. Többnyire akadt valaki, akit csak a becsengetés akadályozott meg abban, hogy össze ne csapjon valami semmiségen egy társával. Hollai tanár úr ilyenkor kihívta a két srácot a katedra elé, közölte, hogy most lehet verekedni – de csak szabályosan. A menet kétperces lesz, mivel kesztyűk nincsenek,csak nyitott tenyérrel szabad ütni – szóval szabályosan leutánozta a bokszmeccseket.
Mi pedig ültünk a padban, és szurkoltunk. Ki ennek, ki annak. De Hollainak – azt hiszem – mindenki. Én nagyon, mert ötöst kaptam énekből. Holott olyan botfülem van, hogy akár sétapálcának is használhatnám. Hollai tanár úr tisztában volt fogyatékosságommal. A többieket megénekeltette évzáró osztályzás előtt, nekem azt mondta: Te pedig tanuld meg Mozart életét, abból kell felelned!
Azonnal kihoztam a könyvtárból Balassa Imre Mozart-regényét, és nemcsak tanultam, élveztem is. Akkora csillagos ötöst kaptam rá a tanár úrtól, hogy talán még a hajnali égen is ott villogott. Szóval szerettük Hollai tanár urat. És felháborodtunk, amikor kiderült, hogy áthelyezték (vagy kirúgták, ki tudja?), s nem ő tanít már bennünket. Nem tudom, ki és melyik osztály kezdte el, de egyszer csak felharsant a harmadik emeleti folyosón a jelszó: „Vissza a Hollait! Vissza a Hollait!” És az osztály elindult lefelé a lépcsőn. A többiek követték. Zengett-zúgott a régi iskola lépcsőin a „Vissza a Hollait!, Vissza a Hollait!"
A tanáriból kirohantak okítóink, és tanácstalanul, földbe gyökerezve nézték a jelenetet. Az egész iskola valamennyi tanulója tolongva hömpölygött lefelé a lépcsőn, énektanárunk visszahozását követelve. Egyszer csak kipattant a tanárok sorából az a kis testes, bodorított hajú tanárnő, aki az iskola párttitkára volt, és nekünk az alkotmánytan nevű borzalmat tanította. Mosolytalan, szigorú nőnek ismertük, és féltünk tőle. De most azt láttuk, hogy a párttitkár asszony nem pusztán az élére állt a tüntetésnek, s bár a legelső, negyedikes srác fülét húzogatva, de maga is velünk kiabálja a jelszót: „Vissza a Hollait! Vissza a Hollait!”
- Velünk van! – bökött oldalba Gabi barátom, akit pár év múlva, ötvenhétben lecsuktak néhány hónapra. Lelkesen és még hangosabban harsogta velünk a követelést. A menet – az egész iskola – vonult lefelé a lépcsőkön, hangosan követelte a kedvenc énektanárt. Akkor hirtelen – nyilván Büki igazgató hívására – rendőrök jelentek meg a kapuban, és röpke néhány perc alatt szétoszlatták a tömeget. A két-három legnagyobb hangú nyolcadikost bevitték az igazgatói irodába. Én kisebb voltam, nem tudom, mi történt velük.
Arra emlékszem, hogy másnap az alkotmánytan órán a tanárnő azt mondta, aki az iskola rendje ellen lázad, az a népi demokrácia ellen lázad, és amikor egyik osztálytársunk megjegyezte, hogy „de hiszen a tanárnő is velünk kiabált”, visítva kérte ki magának: - Én nem kiabáltam ilyet – hisztizett –, csak azt, hogy „abbahagyni, abbahagyni”. És azok, akik ezen a szervezett tüntetésen részt vettek, szóval a főkolomposok meg fogják kapni a magukét.
Többeket azon a héten áthelyeztek a másik Hernád utcai iskolába.
Magam még egyszer vettem részt tüntetésben iskolásként. Középiskolás koromban az aranycsapat berni veresége miatt vonultam sok ezer szurkolóval együtt a Nemzetitől a Baross tér felé. Nem sokkal később, kezdő dolgozó koromban, 1956. október 23-án pedig szinte ugyanezen az útvonalon, tömegekkel a Sztálin-szoborhoz.
