Figyelem a kormányinfókat, hátha valami újdonsággal rukkol elő az általában nem túl irigylésre méltó helyzetben lévő miniszter. Van itt minden, mint a vásárban: ellenzék, dollárbaloldal, Brüsszel, háború, a szankciók, az okozott infláció, a visszatartott pénzek, a migránsok, olaj, gáz, Paks II, minden. Csupa, a napi politikában, a napi kommunikációban jól csengő magyarázat arra, ami most éppen Magyarországon van, pontosabban arra, ami nincs. Azok a fránya külső körülmények!
Nagy néha jut egy kicsi a kormánykommunikációból a visszafogott őszinteségre is, ám döntően dől a kincstári optimizmus. Ugyan mire? Ne tagadjuk, hogy van olykor előrelépés is, de úgy tűnik, nem akkora, mint hirdetik és nem mindenkinek. Majd jövőre, majd azután! A mi generációnk, a hetven pluszosok egész életükben ezt hallgatták, hallgattuk.
Ahogy Petőfi A XIX. század költői című versében szinte előre jelezte: „Majd ha a szellem napvilága, / Ragyog minden ház ablakán: / Akkor mondhatjuk, Hogy megálljunk, / Mert itt van már a Kánaán! / És addig? addig nincs megnyugvás, / Addig folyvást küszködni kell-…”, mert sajnos olyanok is belefogtak a „lantok pengetésibe,” akiknek nagyon nem lett volna szabad. És hol a szellem világa?
Miért nem hallgattatik meg a másik fél? Bármily furcsa, ez a népség, benne magam is, szóval mi is a vox populi részei vagyunk. Állampolgárok, devizahitelesek, politikusok, politizálók, hangosak, csendesek, szavazók, adóalanyok, fogyasztók, szövegértők, stb.
Az egyik oldal csak az okosoké, a másik oldal meg éppen hogy nem? Állandóan ugyanaz a játék, a fal meg a borsó: mert esetleg igazat szól, mert esetleg fel lehetne használni a gondolatait, javaslatait, nota bene egyszer-egyszer el lehetne gondolkozni azon, ami a valóság? Nem, az veszélyes. Hogy jön ahhoz bárki, hogy megkérdőjelezze pártunk és kormányunk döntéseit, pláne most, amikor a nemzetközi helyzet egyre fokozódik!?
Vannak ugyebár közvetlen szomszédaink, ahol nem mindent csinálnak ugyanúgy, ahogy mi, esetleg van, amit jobban. Miért is olyan jó Szlovénia? Miért is húz el Románia? Miért a prosperitás Szlovákiában, Csehországról nem is beszélve? Miért működik másképp a mezőgazdaság Lengyelországban? És miért jobb minden Ausztriában, Nyugat-Európában, ahol ma a magyar lakosság közel hét százaléka, vagyis hétszázezer újonnan kivándorló honfitársunk - de a kereső korú lakosság ennél sokkal nagyobb hányada - dolgozik és él sokkal jobban? Mikor tűnik ez fel valakinek "odafent"?
Óhatatlanul eszembe jut a hajdan volt francia licence, a Dacia nevű román gyártású szocialista autó, amely egészen a nullkiloméretes szét- és újra összeszerelésig nem éppen a megbízhatóság vezető márkája volt. Mi történt később? Az anyacég összelegózott egy új, megbízható márkát, mégpedig úgy, hogy minden korábbi típusából a legmegbízhatóbb, legstrapabíróbb alkatrészeket szerelte össze, és jó áron, hosszú garanciával árulta. Működik, mégpedig habár nem kis meglepetésre, de nem is kis népszerűséggel.
Hogy mindez hogy jön a mindenkori kormányinfóhoz, mindenféle tájékoztatókhoz, reggeli beszélgetésekhez? A magyar rögvalóságot meg- vagy felismerve, igaz, már nem olyan intenzitással, de időnként most is előadja a vezetés, hogy ennyi meg ennyi idő után csak elérjük majd az osztrák színvonalat. Vannak nehézségek, de az irány jó.
Annak idején a fő forradalmár, Lenin állítólag azt mondta, legalábbis neki tulajdonítják a bölcsességet, amely valahogy így szólt: ami jó, azt meg kell tartani, és ami jó nyugaton, azt át kell venni. Mint tudjuk, ezt egyetlen rezsim sem egészen fogadta meg, aki pedig megpróbálta... Néhány évtizedig mi sem próbáltuk meg, azóta pedig a szokásos magyar (külön) utat járjuk. Meg is látszik az országon.
Minden országban van valami jó, de ha csak tisztán Ausztriában gondolkozunk - végülis ők a meghirdetett etalon -, akkor miért nem vesszük át az ő teljes gazdasági, pénzügyi, adó-, egészségügyi, társadalombiztosítási, jövedelempolitikai rendszerüket, társadalmi szabályaikat? Talán nem mindenkinek lenne jó? Legalább meg kellene vizsgálni.
A sok reformba, kísérletbe, a vezetésre alkalmatlanok uralmába, a tisztességes jövedelmek helyett adott alamizsnákba, az elszegényedést okozók sokaságának pozícióban tartásába, az agymosásba, az útkeresésbe lassan belerokkanunk, pedig nagyon nem kellene. Harminc év! Ausztria 1955 után ennyi alatt tett csodát. Meg merem kockáztatni, hogy Magyarország 1990-ben nem indult rosszabb helyzetből, mint Ausztria 1955-ben. És ha összehasonlítanánk a két első harminc évet? A recept adott, a körülmények összehasonlíthatatlanul jobbak!
Eszembe jut József Attila verse, az Altató: „A távolságot, mint üveggolyót megkapod, óriás leszel, csak hunyd le kis szemed…”
És a „szellem napvilága” sem fog zavarni.