Mintha egy magán modern művészetek múzeumában járnánk Kárpáti Tamás otthonában. Az embernek olyan érzése támad, hogy még az ajtókilincsek is valójában műalkotások, nem egyszerű használati tárgyak, és a CSI helyszínelőcsapata biztosan megtalálná rajtuk Blaha Lujza vagy Garas Dezső DNS-ét. Vendéglátónk nemcsak elképesztő relikviák tulajdonosa, hanem gyűjteményével egy vadonatúj műfajt is teremtett úgy 15 évvel ezelőtt: a Hungarikont. Újságíróként, szerkesztőként évtizedeken át a hazai művészvilág ikonjaival találkozott, barátkozott össze, és elkezdte gyűjteni a személyes tárgyaikat. És a történet itt vett egy csavart: képzőművészeket ihlettek meg ezek a teljesen hétköznapi tárgyak, és mindegyik köré szőttek egy történetet, amelynek eredménye egy-egy installáció lett. A sztori – mint általában – véletlenül kezdődött és formálódott az évek során.
- A 90-es években alakult meg az új Gresham-kör képzőművészekből, de nem volt törzsasztaluk. Felajánlottam nekik, hogy itt, a házban van elég asztal, és havonta egyszer összejöttek nálam. Azt kértem belépődíjként, hogy hozzanak egy ecsetet és egy ecsetvonást – ezeket gyűjtöttem. Egyszer azonban Mácsai István egy gyönyörű női portréval állított be, azt mondta, hogy ez több ecsetvonás, lusta egyesével hozni. Persze utána a többiek is hoztak képeket az ecsetekhez, de végül megmaradt magányosan egy Barcsay-ecset, amit az örököseitől kaptam, ahhoz nem tudtam képet vásárolni, mert az súlyos milliókba került volna. Amikor itt járt Fehér László, és szóba került, hogy őt tanította Nyenyőke (Barcsay Jenő – a szerk.), felajánlotta, hogy szívesen elhelyezné az ecsetet egy alkotásában. Így született meg a Hungarikonok első darabja - idézi fel a kezdeteket Kárpáti Tamás.
Mára elérte a 170-et az installációk száma, és a vitrinekben még szép számmal várakoznak további tárgyak, hogy egy művész felöltöztesse őket a fantáziájával. - Mindenevő gyűjtő vagyok, megkaptam André Kertész fényképezőgépét, Károlyi Mihály botját, Törőcsik Mari jelmezvirágát, Kodály Zoltán metronómját. Általában nem gyűjtöttem politikai témájú relikviákat, de egy vérbeli gyűjtő nem ugrik félre, ha felajánlják neki Rákosi Mátyás írógépét, vagy Kieselbach Tamás megkeresi, hogy Kádár János hagyatéki árverésén megvásárolta azt az órát, amit Kádár Brezsnyevtől kapott ajándékba, és ezt a gyűjteménynek adná. De itt van Nagy Imre órája is. Ez azért is különösen drámai, mert Jánosi Katalin, az unokája hívott fel, amikor meghalt a mamája, Nagy Erzsébet, hogy talált a fiókban egy órát, és abból szeretne emléket állítani a nagypapájának. Egy márványtömbre tette rá az órát, amelyet 5.16-kor, Nagy Imre kivégzésének időpontjában állított meg, valamint egy kődarabot, ami Angyal István mártírtárs szavait ,,Egy alaktalan kődarab őrizze emlékünket” szimbolizálja.
Mint megtudjuk, a művészek „szerelemből” alkotnak, ellenszolgáltatás nélkül, erőteljes szimbiózis alakult ki a gyűjtő és az alkotók között. Eleinte a „nagy öregeket” kérte fel partnernek Kárpáti Tamás, de mára eljutott oda, hogy a fiataloknak megtiszteltetés bekerülni ebbe a körbe, és sokan jelentkeznek nála. Számukra ez fantasztikus referencia, hiszen a gyűjtemény megjárt már több várost világszerte, Bécsben, Rómában, Dunaszerdahelyen, a milánói világkiállításon milliók láthatták ezeket az alkotásokat. Az anyagköltséget természetesen Kárpáti állja, például a legendás 6:3-as meccs sípját rejtő zöld üvegtömb csiszolása súlyos százezrekbe került. Arra csak egyszer volt példa, hogy nem sikerült a mű, de ott sem az esztétikával volt probléma, hanem azzal, hogy nem volt alkalmas egy múzeumi kiállításra. Egy esetben pedig még preventíven sikerült megakadályozni a kudarcot, amikor a berlini fal egy darabjához tervezett az alkotó egy több mint 200 kilogrammos betonbőröndöt, ez teljesen lehetetlenné tette volna a mozgatást, szállítást, így ez az ötlet elvérzett még a megvalósítás előtt.
A gyűjtő természetesen minden egyes darabról órákig tudna mesélni, hiszen valamennyi tárgy jóval több önmagánál. Mindegyik egy ember emlékét hordozza. Van, hogy a művész választja ki azt a tárgyat, amelyik megihleti, de van, hogy Kárpáti Tamás dönt, kit kér fel az installáció elkészítésére.- Cziffra György például nagyon zárkózott ember volt eleinte, amikor megismerkedtünk, de én tudtam, hogy régen édesapámmal együtt játszott a Kedves Presszóban, és amikor ezt elmondtam neki, minden kapu kitárult. Megkérdezte, hány éves vagyok, mondtam, hogy 40. Ekkor elsírta magát. Azt hittem, azért érzékenyült el, mert olyan szeretettel gondolt az édesapámra, de kiderült, hogy pár évvel előtte 40 éves korában meghalt a fia egy lakástűzben… Tőle egy kottáskönyvet kaptam a kedvenc kottáival, ezt nyilván Barabás Márton Munkácsy-díjas művésznek adtam, aki »élve boncol« zongorákat, ezekből készít installációkat.”
A gyűjtemény Hungarikonként indult, de mára Worldikonná vált, hiszen mostanra számos külföldi híresség tárgyai is helyet kaptak benne, például Niki Lauda sapkája, amely egy rózsaszínű versenyautó tetején csücsül, körülötte angyalkák. Vagy John Lennon selyemsálja, Gérard Depardieu Napóleon-kalapja, amit a szegedi szabadtérin viselt, Karl Lagerfeld egy divatterve. De itt van Jirí Menzel egyik pulóvere is, ő amúgy tiszteletbeli magyarnak tekinthető, hiszen rengeteget járt hazánkban. - Egyszer elfogadta a meghívásomat, vendégül láthattam őt és Darvas Ivánt, együtt kávéztunk a teraszon. Így volt alkalmam végighallgatni, ahogy két ilyen ragyogó művész összeveszik, de annyira, hogy Menzel még a taxiban is háborgott azon, hogy egy ilyen nagy művész, mint a Darvas, azt mondja, hogy a Tarantino jó rendező. Menzel egy fekete pulóverét adta a gyűjteménynek, amelyen a »Very boring« (nagyon unalmas) felirat olvasható. Azt mondta, hogy mindig ezt hordja a barátai premierjén. Ennek az installációnak az lett a címe, hogy Szigorúan ellenőrzött unalom. Menzelnek annyira megtetszett, amikor meglátta kiállítva a Petőfi Irodalmi Múzeumban, hogy örömében lecsúszott a lépcsőkorláton. Az ekkor készült fotó került az önéletrajzi könyvének a címlapjára.
