Meccsre megyünk a legidősebb unokámmal. Áron maga is focista (U17), imádja a focit, éppúgy, mint a nagyapja. Kicsit dühöngünk az érkezéskor és távozáskor; a VIP-autók miatt a tömeget ilyenkor kordonok mögé és közé szorítják. A „rendezők” húzzák rá az emberekre a vasrácsot, a sokaság menni akarna, félő a katasztrófa, a „rendező” ütni akar, kicsi híján meg is teszi, de aztán elmúlik a háború, béke költözik a szurkolók szívébe.
Bent, a stadionban, hiába barátságos meccs, szinte telt hát van; ez Orbánnak köszönhető, mondom Áronnak, és ő érti, mire utalok. Mert tényleg így is gondolom, Orbán csinált a fociból nemzeti ügyet, ezért aztán jönnek a népek látni a válogatottat, szurkolni. Jönnek családok, fiatal fiúk, lányok piros válogatottmezben, gyerekek nemzetiszínre festett arccal.
Igazi népünnepély, valódi családi program, mindenki magyar, nagyon magyar. Illetve nem mindenki. Pontosabban nem mindenkinek van joga annak lenni…
Lefelé baktatunk a lépcsőn, a legfelsőbb szintről indulva – már csak ezt az olcsó, 6 ezer forintos jegyet kaptuk –, de soha többé oda. Utoljára még a megboldogult Népstadionban ültem a legfelsőbb karéjon, lehettem vagy 16 éves, annyi, mint most az unokám. Távol a pálya, picik a játékosok, de azért Áron jól érzi magát; élvezi a hangulatot, a szurkolást. Még azt is, hogy a mellettünk ülő tízévesforma gyerek folyamatosan kurvaanyázza a cseheket; apja büszke rá, az ő fia, az ő nevelése. És nincs is ezzel semmi baj, így jön ki a gőz, bár a fene se tudja, hogy egy ekkora legényben milyen gőzök halmozódnak fel. Amúgy látszik: szeretne ott lenni a fekete seregben, a kemény magban, ahol állandó az éneklés (Egy vérből vagyunk, vigyázzállásban), folyamatos a nemzeti kórus. Nem gyalázzák az ellenfelet, legfeljebb egy kicsit, a többség megtanulta, hogy abból baj lehet; de tényleg drukkol az egész stadion, a gól robbanásszerű örömet okoz, súlyos csendet az ellenfélé… Szóval jövünk lefelé a lépcsőn, mondom, a legmagasabbról, amikor odalép hozzám egy férfi, mosolyogva. Egy szelfit? – kérdi, de már magához is von, a telefon kattan, én félszegen mosolygok, ő meg mondja: ez ugye Orbánnak köszönhető. Kérdés és állítás is egyben, válaszolok rá, épp azt, amit korábban Áronnak mondtam: igen, ez Orbánnak köszönhető. A férfi még bemutatkozik. Bede Zsolt, mondja – és elválunk egymástól.
Hűha, fordítom le a helyzetet az unokámnak, ez egy szélsőséges figura, sok botrány kapcsolódik a nevéhez, sajnos nem ismertem meg, bár ha felismerem, akkor sem térek ki a fényképezés elől. – Miért, mi lesz? – kérdi Áron. Hát az, hogy holnap ott lesz Bede honlapján, ki tudja, milyen szövegkörnyezetben. És igen: a szelfi kikerült, Németh Péter főkomcsi felvezetéssel, „ez még él” típusú kommentekkel („túl közel mész hozzájuk, harapnak, fertőznek” például, vagy: „a libcsit tudod, mire használom”, vagy: „undorító patkány, különbet szarok”…).
Ugye válaszolsz ? – kérdi másnap az unokám. Nem, mondom, felesleges. – Akkor írj egy cikket a Népszavába.
Hát ezt teszem. De azért mi legközelebb is kimegyünk, és szurkolunk a magyaroknak – biztatom Áront, nehogy elkeseredjen.