- Lélek minden művészeti alkotás mögött

Lélektánc és mágia. Ez a két szó foglalja össze leginkább a Bozsik Yvette Társulat elmúlt harminc évét a társulatvezető koreográfus szerint. Ezek a kifejezések nemcsak az 1993-ban induló együttes múltját, hanem jelenét is meghatározzák, ezt bizonyítja a Nemzeti Táncszínházban megszervezett minifesztivál is, ami egyszerre nosztalgikus utazás a társulattal és aktuális állapotjelentés róluk.

Bozsik Yvette szerint nemcsak a társulat, hanem a tánc is nagy reformon ment keresztül. Például a Táncművészeti Egyetemen elindult a modern-tánc, illetve a koreográfus mesterszak is. - Amikor ’93-ban elkezdtem a koreográfusi pályámat, még kevés kortárs táncegyüttes volt és mindent saját pénzből kellett megteremteni. Ekkor nagy segítség volt, hogy a Katona József Színház befogadott, ott nyugodtan tudtam dolgozni és minden évben egy-egy új produkciót létrehozni. Ma már a társulat kiemelt táncegyüttesnek számít és tizenhárom embernek van státusza - nyilatkozza a Népszavának a táncművész.

A minifesztivál első előadásában azonban elsőként nem Bozsik táncművészei lépnek színpadra. A Mesterek és tanítványok koncepciója szerint a két felvonás során először a Nemes-Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium jelenlegi és egykori diákjai, majd a Társulat mostani és régvolt tagjai táncolják el felújított koreográfiában a Tavaszi áldozat – ot. Az Igor Sztravinszkij műve által inspirált táncok nemcsak látványban, hanem technikában és kifejezésmódban is összekötik a múltat a jelennel, a jelent pedig a jövővel. A fiatalok minden mozdulatában, lábemelésében szenvedély és dinamika van. A dísztelen színpadon a köralakzatokkal, diagonálokkal és szólókkal az életükért és az áldozati lét ellen harcolnak a lányok. És táncolnak. Mégpedig példaértékű módon koncentrált figyelemmel, tűpontos mozdulatsorokkal és akrobatikus elemekkel. Különösen igaz ez a kiválasztott szólóját eltáncoló Vati Lucára. A piros kabát alatt megbújó lenge fekete ruha nemcsak az erre a korosztályra jellemző szélsőségességet jelzi, hanem finom erotikát is csempész az előadásba, amire a sok lány mellett egy fiúként fellépő, az „elragadó” Walter Leon Eliott ráerősít. Ez persze a Tavaszi áldozat-ra jellemző barbarizmusból és az ősi rítusokból is fakad, ami árad az erős összhangban felépült produkcióból.

Egészen másfajta energetikai szinten mozog a sok mozdulatban hasonló, mégis teljesen új koreográfiának ható második felvonás. A mesterek Tavaszi áldozat-a ugyanis azt a benyomást kelti, hogy felnőttként nem külső nyomás, hanem a magunk belső feszültsége elől menekülünk. Ellentétben a tanítványok táncával, itt már egy körketrecben mozog a fele arányban férfiakból és nőkből álló csapat. Kevésbé dinamikus, de sokkal szuggesztívebb az ő koreográfiájuk a ráccsal való játék és az erőteljesebb erotikával és rítussal bíró jelenetek miatt. Kék ruhájuk egyszerre hordozza a meg-és belenyugvást jelentését. Míg a tanítványok produkciója közben feszültség és harciasság érzése, addig a mesterek tánca közben az önmagunk iránt érzett szánalom, a rémület és a kétségbeesés járhatja át a nézőt. A fiatalok lázadnak az áldozatiság ellen, a felnőttek pedig már a mélyen értik az áldozat mibenlétét, ezért menekülnek előle. A felnövés közben önmagunk áldozataivá válhatunk, ezt jelzi a koreográfia vége is: kiválasztott lányként a vergődő, intenzív szólója után Samantha Kettle-t kék ruhájától megfosztva, piros fehérneműben kilökik a többiek a ketrecből. Nincs több önbecsapás, szembe kell nézni a való világgal, benne saját démonjainkkal, hogy ne legyünk többé áldozatok felnőttként sem. Függöny.

A Csizmás kandúr és a koreográfus részvételével megvalósult Bohóc kerestetik után a társulat jelen állapotának felmutatásához Bozsik legutóbbi bemutatóját, a Tayos-t választja, ami a rendező-koreográfus szerint „egy egészen különleges téma feldolgozása: mi van a barlang mélyén? Ez egyszerre egy tudatalatti utazás és egy konkrét történet, ugyanis az előadás a Móricz János magyar kutató által felfedezett Tayos barlangba invitálja be a nézőt.” Az 1969-ben felfedezett természeti képződményhez ősi civilizációk és lények leleteinek felbukkanása is kapcsolódik, ez a kiindulópontja az előadásnak is. Pető József misztikus fényei és Vati Tamás barlangbelsőt és párhuzamos univerzumot is megidéző tere mellett a táncosok álomszerű, hajlékony és olykor kiszámíthatlan mozdulatai teszik varázslatossá a produkciót. A Tayos végig kíséri a barlangászokat a ritmusos és egyenletes mászó mozdulataiktól kezdve a barlangba való bejutáson át a felfedezésig. Bati Nikoletta meseszerű jelmezeinek és a technikás táncosoknak köszönhetően ősi népek szertartásába, a rugólábon közlekedő mocsári szörny és a szépség civakodásának, a hosszú szakállú törpének és tündéknek lehetünk tanúi. Testbeszéd és testfelfedezés történik jelenetről jelenetre, miközben a közönség celláról cellára jut egyre beljebb a barlang avatatlan szemek előtt rejtett világába. Az örömtáncba és transzszerű közös mozgásba torkolló, záró tutti előtt még egyszer felvonulnak a lények, miközben az egyik barlangász ősi bölcseleteket olvas fel. Ki jó úton jár, kétkedik, Ki jó úton jár, alkot – ereje mértékében maradandót. Nem az alakzat számít, hanem a tartalom.

A Bozsik Yvette ars poeticájaként is értelmezhető mondatok visszhangoznak még a fejünkben a korábban felakasztott, majd beindított denevérszerű zsírfecskék csipogásával együtt. A függöny lassan leereszkedik.

- Hiszek abban, hogy az ember a szellem, a lélek és a test hármas egységében létezik. A lelkünk ott van minden fizikai megjelenés, jelenség, művészeti alkotás mögött - vallja Bozsik Yvette ezt nemcsak az elmúlt harminc évével, hanem mindenkori koreográfusi-táncosi létével kapcsolatban. És ha ezen a minifesztiválon nem, a „lélektánc” jelenlétét szeptember 22-én, a Pécsi Nemzeti Színházban is megtapasztalhatja a közönség a Rozsdalovag és a kísértet című német családi musicalen. Vagy bármelyik Bozsik-előadáson az elkövetkezendő évtizedekben.