- Jobb, mint egy történelemkönyv - Kordos Szabolccsal a tetten érhető múltról

A riportkönyveiből éppúgy kiderül, mint a főváros épületeinek és lakóinak titkait fürkésző és feldolgozó immár két kötetéből, de az újságírói hivatás sem utal másra: alaptermészete a kíváncsiság. Volt már belőle problémája, amikor utólag azt mondta, bárcsak visszafogtam volna magam?

Megesett, hogy amikor a taxisokról írtam, hajnali kettőkor egy autó motorháztetején ültem a ferihegyi parkolóban, és taxisok vettek körül, mindegyikük mondva a magáét. A gazdagok szórakozásáról szóló kötet kedvéért az éjszakai élet egyes szereplőivel találkoztam különféle szórakozóhelyeken. Atrocitás sehol sem történt. Most, a városi titkokat egybegyűjtő könyv esetében maximum annyi fordult elő, hogy a ház egy lakója idegesen kijött, mit nézelődünk a házban fotós kollégámmal, Huszár Dáviddal. Az emberek általában szeretnek beszélni a munkájukról vagy a lakhelyükről. Minden házban találtunk lakót – vagy ő talált meg bennünket –, aki érdeklődik a lakhelye története iránt, és ennek hangot is akar adni. Sőt, megesett, hogy már olvasták az Egy város titkai című könyvemet, így sokkal készségesebben osztották meg a tudásukat az általuk lakott épületről, a korábbi lakókról.

Ön hol élt eddig huzamosabban a fővárosban?

Egész életemben Budapesten éltem, itt születtem, a budai XII. kerületben, a Sváb-hegyen (az egykori Szabadság-hegyen) nőttem fel, ott jártam iskolába, 18 éves koromig a budai oldalon laktam. A felnőttéletem viszont a pesti oldalhoz kötődik: egy évtizedet éltem a VII. kerületben, a Dohány utcában, majd Újlipótvárosban, végül a Palotanegyedbe költöztem – ez utóbbit tekintem a már teljesen szabadon választott otthonomnak. Mindig is vonzott ez a városrész, közel áll hozzám.

Miért?

Eleve a belvárosi életmód is nagyon tetszik nekem. Amikor még a XII. kerületben éltem, már akkor is elbűvölt, amikor matekkorrepetálásra jártam be a Vörösmarty Gimnáziumba, izgalmas volt, hogy itt van Dunkin’ Donuts, a hotelt Astoriának hívják, mint a híres Waldorf Astoriát New Yorkban, a környék életteli volt, jobban tetszett, mint a – máskülönben jobban élhető – hegyvidéki lét.

Mikor kezdett az épületek homlokzata mögé nézni, benyitni a kapualjakba, lakásokba, utánamenni, kik laktak bennük, mi a történetük? Miért indított erről blogot?

Maga a város és annak élete mindig is érdekelt, amikor a taxisok vagy a luxushotelek világáról írtam, akkor is valamennyire a városról írtam. Megvolt bennem a kíváncsiság, hogy legalább a szűkebb környezetem múltját megismerjem: miért áll ott az a ház, ami előtt mindennap elmegyek, miért úgy néz ki? Így amikor a szeretett Palotanegyedbe költöztem, elkezdtem a felfedező kutakodást – először is a saját házammal, ami egy klasszikus régi bérház, a bejárat fölött két lengén öltözött hölgy domborműve látható. Kiderült, hogy egy városszerte ismert mágnás, gavallér, agglegény, Freystädtler Jenő lovag pasa építette a szeretőjének, akit később különös örökösödési és jogi húzásként a gyerekévé fogadott (l. „A dúsgazdag pasa, a nimfomán húg és a díva” című fejezetet az Egy város titkaiban – a szerk.). Hűha, gondoltam, és ez csak egy közönséges bérház, miféle története lehet a többinek?!… Nem hezitáltam sokat, elkezdtem utánamenni a különféle épületek sztorijainak, és rádöbbentem, jobbak, mint bármely fikció vagy történelemkönyv. Ahogy aztán a kutakodásom eredményeit elmeséltem a barátaimnak, ismerőseimnek, láttam, őket sem hagyják hidegen ezek a történetek, ettől aztán gellert kaptam, ami további nyomozásokra, majd azok megosztására inspirált.

Hogyan válik könyvfejezetté egy-egy épület, fa, kert, hely, élet története, mi alapján szelektál?

Ami megmozgat, ami érdekel, annak eleve utánajárok, a könyvvé szervezésnél ugyanakkor az is szempont volt, hogy a kiadvány legyen olyan változatos és sokszínű, mint maga Budapest. Aminek ugyanúgy része mondjuk a 250 éves fa (l. „A japánakác, amelyben Sisi is gyönyörködhetett”, Egy város titkai), vagy egy 150 éve épült ház, a Zöld Pagony (l. „Budapest bájos édenkertje Rákosmentén”, Egy város újabb titkai), az eltűnt városnegyedek. Megdöbbentő, hogy ahol most az ELTE épületei állnak a lágymányosi oldalon, kalózok vívták egykor csatáikat egy tavon (l. „A budai Disneyland, amelyet a szúnyogok tettek tönkre”, Egy város újabb titkai), ahol ma parkot találunk, ott a Tabán házai álltak a ’30-as évekig (l. „Egy városrész, amely nincs többé”, Egy város titkai), vagy hogy a Margit-szigetnek létezett egy kistestvére is, amely ma már szintén nem látható (l. „Budapest Atlantisza”, Egy város titkai).

A sokszínűség és változatosság jegyében elsősorban az ismertebb és híresebb történelmi személyekhez köthető épületek jelennek meg a kötetekben, ugyanakkor például az 1961-ben egy zuglói házra zuhant Malév-gép vagy a józsefvárosi enklávé, megannyi magyar és külföldi film forgatási színhelyéül szolgáló Kolónia esetében kivételt tesz. Ezekben „az utca embere”, pontosabban a házak lakói kapnak főszerepet.

A híres emberek ugyanúgy részei a városnak egykor és ma is, mint az épületek. Mikszáth, Jókai, Krúdy, Molnár Ferenc, hogy csak írókat említsek, ugyanazokon az utcákon jártak, mint mi most, ugyanúgy leültek egy köztéri padra, ahogy mi is tesszük. Még az is lehet, ugyanabban az átlagos bérházban éltek, ahol mi lakunk, vagy csak pár utcasaroknyira tőlünk. A múlt valamilyen módon visszaköszön… Ahogy meglepetésszerűen az említett zuglói ház esetében is: nem is reméltük, hogy a repülőgép-baleset idején itt éltek közül bárki is lakja még az épületet, de amikor elmentünk fotózni, egy lakó rögtön mesélni kezdte, hogy ő gyerekként átélte a katasztrófát (l. „A zuglói ház, amelyre egy Malév-gép zuhant”, Egy város újabb titkai). A Kolónián pedig hatalmas élmény volt, hogy olyan emberekkel tudtam beszélni, akik ott születtek, és a városrész dicső múltjáról, valamint jelenéről is tudtak mesélni (l. „.Józsefváros elzárt negyede: a Kolónia”, Egy város újabb titkai). Ez a legizgalmasabb a városban – és remélem, a könyvben is –: elképesztő találkozási pontok vannak. A Titanic katasztrófájának köze lehet a Rákóczi úthoz; az arisztokrata családok leszármazottjai ma is köztünk élnek, felmenőik, egykori tulajdonaik sorsáról meg lehet kérdezni őket. A múlt tetten érhető, kézzelfogható ma is.

A kötetekben jelzett szakirodalom alapján is úgy tűnik, nagyon sok történet már feldolgozott. Mit tud hozzájuk tenni, mire a legbüszkébb e tekintetben?

Hála az égnek, valóban nagy irodalma van a várostörténetnek, manapság pedig ismét trendi lett, így van hová fordulni, amikor az ember nekiered egy-egy épület történetének. Az alapos forráskritika azonban nem árt, nem minden esetben igazak az állítások, egyes hibák aztán vándorolnak évtizedekig a kiadványokban… Sok helyről tájékozódtam, amit csak tudtam, elolvastam, régi és új újságokat, tanulmányokat, könyveket, kimentem a helyszínre, és az esetek 80 százalékában személyesen megkerestem azok rokonait, leszármazottait, akik egykor az adott épületet lakták; kutatókhoz fordultam, akik a téma avatott szakértői. És volt, hogy újat is tudtam mondani nekik, ahogy ők is nekem.

Mitől különleges Budapest, mi adja a karakterét?

Amikor egykor turistaként megihletődve bolyongtam New Yorkban, Los Angelesben vagy európai nagyvárosokban, mindig különleges élmény volt, hogy itt egy örmény, ott egy koreai vagy kínai negyed, és ezek mennyire mások, mennyire eltérnek a város egyéb részeitől. Az már csak jóval később vált világossá számomra, hogy ha jobban odafigyelünk, akkor Budapesten is elképesztő mennyiségű negyed van, amelynek a karakterisztikája homlokegyenest elüt az őt környezőkétől. Vegyük csak a VIII. kerületet: ott a Tisztviselőtelep, ami úgy néz ki, mint egy mezővárosi központ a maga kis földszintes épületeivel; a Palota­negyed az 1800-as évek végén épült, kiegyezés utáni díszes-grandiózus pompájával; a szürreális Kolónia – mind egy kerületen belül!, és akkor még a Corvin negyedről szót sem ejtettünk; mind­egyik teljesen más jelleggel bír, mint az őt övező részek. Aki nyitott szemmel jár, Budapesten is simán talál magának egzotikumot, érdekes színfoltot.

+1 KÉRDÉS
Vannak még felfedezésre váró titkai a városnak, azaz tervez további köteteket?

Sok-sok épület kapcsán vágyom arra, hogy megnyíljanak előttem a kapuik. A fantáziámat megmozgató történetek listáján már vagy 70 tétel szerepel – ezeket már csak puszta kedvtelésből is megírom, akár ennek a könyvsorozatnak a 3. részeként, akár más formában.