A World folyóiratban – csatlakozva a sokasodó végítélet-víziókhoz – nemrég jelent meg egy elemzés az „overshoot” jelenségről. (W. Rees: The Human Ecology of Overshoot). A magyarul „túllövésnek” nevezhető fogalomról először az egyetemen hallottam, mint a reaktorzóna megállíthatatlan túlmelegedése, amit a reaktorzóna „leolvadása” („meltdown”) követhet. A túllövés kellemetlen következményeiről azonban ifjú házasként szereztem közvetlen tapasztalatokat. Korábban a tejet gáztűzhelyen forraltuk és megszoktam, amint „bőröződni” kezd a teteje, azonnal eloltom a gázt, megakadályozandó, hogy odaégjen. Amikor azonban a tejet villanytűzhelyen melegítettem, hiába oltottam el gyorsan a forralót, mégis „kifutott”. A villanytűzhelynek ugyanis „hőtehetetlensége” van, így kikapcsolás után a főzőlap egy ideig még tovább melegít. A tej így „odakozmált”, amit azután hosszan vakargathattam az edény aljáról. Amikor arról olvasok, hogy világunk a túllövés állapotába kerülhet, mindig az jut eszembe, milyen következményei lehetnek, ha „odakozmál” az emberiség.
Az emberiség eddigi életpályája – számbeli növekedése, csodálatos alkotásai és a Föld meghódítása – evolúciós sikertörténet. Ennek szemléltetésére elég egy rövid pillantást vetni az emberiségnek az időszámítás kezdetétől, mint természetesen adódó időponttól megtett útjára (A. Maddison: The World Economy: A Millennial Perspective, 2001). Az első évezredben a világ népessége viszonylag lassan, mintegy a hatodával nőtt, miközben az egy főre jutó jövedelem (GDP/fő) gyakorlatilag nem emelkedett. Ehhez képest a második évezredben a növekedés látványosan felgyorsult: a világ népessége a 22-szeresére (!) nőtt, és ami még meghökkentőbb, az emberiség GDP-je közel 300-szorosára, míg az egy főre jutó jövedelem 13-szorosára emelkedett. A valóságban azonban a növekedés egészen a XIX.század kezdetéig viszonylag csekély volt és visszaesések „tarkították”. Ám 1820 táján a világgazdaság mintha egy rakéta gyorsító fokozatát kapcsolta volna be. Míg 1000-től a XIX. század elejéig a Föld népessége „alig” négyszeresére nőtt, a világ átlagos GDP/fője pedig csupán 50 százalékkal emelkedett, 1820 után a változás elképzelhetetlenül dinamikussá vált: a népesség 2000-ig megötszöröződött, az egy főre jutó jövedelem pedig több mint nyolcszorosára nőtt. A XX. században ennek megfelelően ugrásszerűen javultak az életkörülmények és korábban elképzelhetetlen mértékben emelkedett a várható élettartam is. A század utolsó harmadában azután a népességszám, valamint a globális GDP és az GDP/fő növekedése valóban robbanásszerűvé vált. Ez előrevetítette, az emberiség a túllövés jelenségével szembesül.
A fejlődés fordulópontjait többnyire bizonyos késéssel vesszük észre. Így amikor a világ a 1970-es években felfigyelt a „népességrobbanásnak” nevezett jelenségre, a növekedés üteme valójában már fokozatosan csökkenni kezdett (P. Ehrlich: The Population Bomb, 1968). Ám miközben a népességrobbanás veszélye enyhülni látszott, váratlanul egy sor újabb, aggodalmat keltő jelenség tűnt fel. A Római Klub 1972-ban elkészült „Növekedés korlátai” globális modellje világosan láthatóvá tette világunk veszélyeztetett voltát (D. Meadows et al.: The Limits to Growth, 1972). A világmodell szorosan egybekapcsolódó rendszerré formálta a növekedési folyamat öt alaptényezőjének – a természeti erőforrások, a népesség, a mezőgazdasági és az ipari termelés, valamint a környezetszennyezés – alakulását. Ezzel kiszámíthatóvá tette a világ lehetséges jövőit, sőt, a modell segítségével nemcsak a tudósok várakozásai voltak ellenőrizhetők, hanem a politikusok ígérgetéseinek következményei is.
A számítógépes program felkínálta számunkra, hogy helyzetünk veszélyeztetése nélkül „kikísérletezhessük”, miként formálhatunk magunk számára egy optimális jövőt. Ugyanakkor a globális modell szimulációja, nem várt módon letagadhatatlanná tette, amire a „növekedés korlátai” címszó is utal: a kételkedés nélkül követett növekedési stratégia elkerülhetetlenül túllövésre, majd ennek folytatódása a rendszer összeomlására vezet. Ez azt jelentette: az emberiség által a jövőben is követni vágyott életforma – az azt megalapozó növekedési modellel együtt – fenntarthatatlanná vált. Ez a helyzet – a növekedést követő túllövés és a vele egybekapcsolódó kormányozhatatlanság – nem példa nélküli az emberiség történelmében. A Föld különböző térségeiben, a megszokott életmódjukat követő emberi közösségek gyakran beleütköztek környezetük korlátaiba és szembesültek az alkalmazkodás kényszerével.
Ugyanakkor a globális fenntarthatatlanság kibontakozó mértéke egy olyan alapvető történelmi ugrást vetít előre, ami a tudomány mai állása szerint mindössze négy alkalommal következett be az ember több millió éves fejlődése során. E történelmi ugrások a társadalmi evolúciónak a biológiaitól eltérő jellegzetességeire vezethetők vissza (E. Lamm et al.: Human major transitions from the perspective of distributed adaptation, 2022). A biológiában a túlélést megalapozó adaptációk létrejöttét vezérlő géneket az utódok a szülőktől „egyenes úton” kapják meg, amit a természeti környezet szelekciós nyomása többnyire sodródás jellegű változássá formál. Ha azonban egy ún. evolúciósan adaptív környezet alakul ki, amely bizonyos irányú változásra készteti az élőlényeket és elegendő időt is hagy az alkalmazkodásra, új adaptációk (pl. szem, szív, szárny) és új tulajdonságok alakulhatnak ki, ami akár új fajok keletkezéséhez is vezethet. A társadalmi evolúciót azonban az ember maga alkotta – önmaga és a természet közzé épített – kulturális konstrukciókból álló környezete vezérli (R. Boyd et al.: The cultural niche: Why social learning is essential for human adaptation, 2011). E kulturális környezetnek három alkotórésze van: az eszközök, a szervezett közösségek és az ezeket működtető és vezérlő ismeretek. Ezekhez azonban, eltérően a szülők által átadott génektől, a csoport minden tagja hozzáférhet, megtanulhatja, használhatja és tovább is fejlesztheti. Ez a lehetőség alapozza meg a társadalmi evolúció – a biológiait messze felülmúló – hihetetlen dinamikáját és erre vezethető vissza az ember evolúciós sikere.
A kultúra eszközeinek alkalmazásával és folyamatos fejlesztésével az ember fokozatosan növekvő komplexitású tárgyi környezetet és egyre nagyobb méretű közösségeket hozott létre. Ám a társadalmak növekedésük során rendre beleütköztek a környezet határaiba, egyben az irányíthatóság korlátjaiba. Emiatt az addig követett életmód fenntarthatatlanná vált, ami kikényszerítette a kulturális környezet gyökeres átalakítását. Ez pedig minden esetben alapvető történelmi ugrásra késztette az embert. Először, mintegy 250 ezer évvel ezelőtt – amikor agyának évmilliókon keresztül tartó fokozatos növekedése megállt – került szembe azzal, hogy az addigi sikerstratégia folytathatatlan. Szerencsére „kéznél” volt a megoldás: az állatvilágban széles körben elterjedt – bár csupán kiegészítő szerepet játszó – eszközhasználat, a szervezett csoport és a szociális tanítás keretében átadott ismeretek. Ezekre építette az ember a kultúra forradalmát, és ezen a nyomvonalon indult el a kulturális környezet kiépítése. A továbbiakban azután az ember evolúcióját ez az önmaga és a természet közzé illesztett és egyre komplexebbé tett kulturális környezet vezérelte.
A következő fordulópont i. e. 20-15 ezer között zajlott le, amikor a jégkorszakot követő kellemesebb időjárás a homo sapiens csoportjaiban népességrobbanást idézett elő. Emiatt az egyre fejlettebb kulturális eszközöket alkalmazó csoportok beleütköztek a természeti korlátokba. Az addig követett gyűjtögető életmód fenntarthatatlanná vált, egyben a megnövekedett közösségeken belüli, illetve az egymás szomszédságában élő közösségek közötti konfliktusok feloldási technikáinak hatékonysága is lecsökkent. Szerencsére ismét „kéznél” volt a megoldás: az addig csak kiegészítő szerepet játszó mezőgazdasági termelés. A körülmények nyomásának hatására a gyűjtögető közösségek fokozatosan földművelésre tértek át. Ez a változás azonban elkerülhetetlenné tette a magántulajdon és a kereskedelem bevezetését, ami azután a közösségeken belüli és a közösségek közötti munkamegosztás kialakulására vezetett. Ez megalapozta a kulturális környezet ugrásszerű fejlődését, ami segített feloldani a fenntarthatóság problémáját és megnyitotta az utat a növekedés előtt.
Ám a változásokhoz sikeresen alkalmazkodó, egyre nagyobb méretű és a Földet fokozatosan meghódító emberi társadalmak, nagyjából 7-8 ezer évvel ezelőtt – immár harmadszor – újra beleütköztek a fenntarthatatlanság problémájába. A növekvő méretű és a magántulajdon miatt egyre egyenlőtlenebbé váló társadalmakban elkerülhetetlenné vált alapvetően új viselkedés-szabályozási és kormányzási módok bevezetése. Az akkor élők számukra egészen idegen – számunkra viszont nagyon is ismerős – intézmények feltalálására és bevezetésére kényszerültek. Először kigondolták a moralizáló és büntető isteneket, abban a reményben, hogy a tőlük való félelem majd kordában tartja az embereket (H. Whitehouse et al.: Complex societies precede moralizing gods throughout world history, 2019). Ám hamarosan rádöbbentek: az embereket még az istenektől való félelem sem tartja kordában, ezért létrehozták és megszervezték az államot. Az állam – amit először a hatalmasok működtettek – embereket „fogad fel”, akik megfigyelik, nyakon ragadják és megbüntetik a szabályszegőket (C. Perret et al.: From disorganized equality to efficient hierarchy, 2020).
Az elmúlt évezredek meghatározó trendje az állam tevékenységének folyamatos kiszélesedése. A viselkedés-szabályozás – a jogrend és a kereskedelem szabályozása, betartatása – mellett fejleszti a szellemi és anyagi infrastruktúrát, támogatja a művészeteket és a tudományt, városokat, utakat és kikötőket épít. Ezek a gyorsuló fejlődés útjára vezérelték a társadalmakat. Ugyanakkor folyamatossá vált az egyének és a közösségek alkalmazkodási kényszere az egyre komplexebb és mind nehezebben áttekinthető szabályrendszerekhez. A történelem új szakaszait működtető, a korábbitól alapvetően eltérő szabályozási „rezsimek” létrejöttét az emberek az általános felfordulás időszakaként élték meg. Ez az életérzés az elmúlt két évszázad során az egymást követő technológiai, ipari, gazdasági, politikai és társadalmi forradalmak következtében állandósult, miután kényszer lett az egyre újabb intézmények átvétele és az ezek működtetéséhez szükséges új készségek és kompetenciák elsajátítása. Voltak társadalmak, amelyek – sajátos történelmi körülményeik miatt – kimaradtak ebből, ezek fokozatosan el is maradtak. És voltak olyanok – a magukat szocialistának gondolók –, amelyek radikálisan új intézményekkel kísérleteztek, ami kudarcra vezetett.
A XX. század utolsó évtizedében azonban egészen sajátos helyzet alakult ki. Egyrészt, vitathatatlanná vált a magántulajdonon alapuló gazdaság, a liberális politikai rendszer, a polgári szabadságjogok intézményeinek nélkülözhetetlensége, lévén kizárólag ezek tették lehetővé az átlagpolgár felemelkedését, ösztönözték az emberi tőkébe való befektetést és megalapozták a globális világgazdaságba való bekapcsolódást. Másrészt váratlanul azzal szembesült a világ: az ezen intézmények által vezérelt társadalmak beleütköztek a „növekedés határaiba”. A múltban oly sikeres társadalmi modell immár negyedszer vált fenntarthatatlanná. Ez pedig arra utal: még az elmúlt évszázadok folyamatos technológiai, gazdasági, politikai és társadalmi forradalmai által kikényszerített intézményi „hullámlovaglásnál” is nagyobb változások előtt állunk. Napjaink eseményei „tektonikus” társadalmi átrendeződésre utalnak, ami egy újabb történelmi ugrást vetít előre. Ennek során adaptációra kényszerülnek nemcsak az egyének és a magukat szuverénnek gondoló társadalmak, hanem az egész emberiség.
Ám a követendő minta – minthogy épp most és épp mi kényszerülünk kitalálni és létrehozni azt – még csak homályosan ismerhető fel, miközben az alkalmazkodás, a viselkedés és az életmód alapvető újragondolása halaszthatatlan. Az ilyen mértékű „történelem-ugrások” idején a régi iránymutatások – civilizációs ciklusok, nemzeti narratívák és történelmi modellek – bizonytalanná, sőt megtévesztővé válnak. A jövőt nem előrejelezni kell, hanem kitalálni és megalkotni. Az emberiség egyetlen hatalmas szuperorganizmussá vált, és minden pontján zajlik a kulturális környezet evolúciós barkácsolása. Ilyenkor alapvetően átalakulnak a korábbi rendszerek hierarchikus szintjei és új „modulok” jönnek létre. Egyrészt előkerül az elmúlt időszakban „kiürült” vagy funkciójától megfosztott egykori közösségtípusok – köztük a kis életközösségek – újjáélesztése és az új feltételekhez való hozzáigazítása. De újra előkerülnek az utópiák is, ám ezek megvalósításához nem a próféták látnoki víziói, hanem a kísérletezés, mások ötleteinek átvétele, a kudarcok beismerése és a folyamatos újrakezdés vezet el (K. Ghodsee: Everyday Utopia: What 2000 years of wild experiments can teach us about good life, 2023).
Az emberiség mai helyzetét leginkább Churchill – a mostanitól eltérő körülmények között megfogalmazott – mondása fejezi ki: „Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán a kezdet vége.” Vagyis aminek tanúi, s egyben szenvedő alanyai vagyunk/leszünk, az nem az emberiség vége, még csak nem is a történelem vége. Egy új történelmi korszak kezdődik, amihez az alkalmazkodást az teszi nehézzé, hogy a ma még nehezen felfogható változások megvalósítására és az ahhoz való idomulásra alig két-három évtized áll rendelkezésünkre. Vagyis történelmileg egy szempillantás alatt kell az egyének viszonyait alapvető újjáformálni, a kis közösségeket és kommunákat újraépíteni, a városokat és a térségeket újraszervezni. Az alkalmazkodást pedig nem a hatalmat birtoklók parancsai és a nemzeti paranoia szószólói vezérlik, hanem a társadalmi próbálkozások, ezek eredményeinek elfogulatlan értékelése és az állandó újrakezdés. Ha tehát nem akar az emberiség „odakozmálni”, a legjobb, ha J. M. Keynes – a múlt század első harmadában megfogalmazott, de akkor figyelmen kívül hagyott – tanácsát választja: „Az elkövetkező eseményekre reakcióként a fejünket használjuk, az öklünket pedig intsük nyugalomra.”