Litvánul (és lettül) tudni kell, írtam a múlt héten, de persze én magam nem tudok litvánul (se lettül). És a litván irodalomról sem tudok jószerével semmit. Van viszont egy litván regény, amelyet – magyar fordításban – még a 80-as években olvastam először, s amely lenyűgözött történeteivel. Az egyik barátom adta a kezembe, s a regény hatása alá kerülve én is fűnek-fának ajánlgattam. „A Kondrotas” – csak így emlegettük a baráti körben kultikussá vált könyvet a szerző neve után.
„Az 1953-ban született, pszichológia és filozófia szakon végzett Saulius Tomas Kondrotas első és eleddig egyetlen regénye (amelyen kívül mindössze két elbeszélés-kötete jelent meg hazájában, Litvániában) rendkívülinek számít a litván irodalomban is” – olvasható az első magyar kiadás fülszövegében (Kondrotas: A kígyó pillantása. Európa Könyvkiadó, 1986). Fordítója és értelmezője (az utószó írója) az a Bojtár Endre, aki egymaga hozta létre a magyar baltisztikát, a balti nyelvek és népek (a litván és a lett) kultúrájával foglalkozó tudományágat. Az eredetileg 1981-ben megjelent regényt a magyaron kívül németre, lettre, dánra, hollandra, svédre, görögre, olaszra, spanyolra, portugálra, oroszra, katalánra, grúzra, szlovénre, lengyelre és franciára is lefordítottak – állítja a Wikipédia; a szócikkből az is kiderül, hogy Kondotas mára jórészt felhagyott az írással, és „ékszerfotózással keresi a kenyerét”.
S hogy mitől lenyűgöző, letehetetlen regény A kígyó pillantása? Talán történeteinek tragikus szépsége, egzotikuma miatt. Pedig ismerős helyen, Közép-Kelet-Európában járunk az 1860-as és az 1920-as évek között, s teli a mű bibliai, filozófiai, történelmi és (balti) mitológiai utalásokkal. Ebben az ismeretlenül is ismerős világban minden a halálról szól: az első rész a nagyapa öt hónapig tartó halotti torával indul, a második pedig egy kivégzéssel, az akasztófa alatt zárul. Már maga a cím, „a kígyó pillantása”, amely az utolsó oldalakon azonossá válik a felkelő nappal, a bűnbeesésre, illetve a halálra utal: „Kezem, amint a barna padon nyugszik, lassan béklyóba veri mozdulataikat, megbénítja agyukat, mint ahogy a kígyó pillantása mozdulatlanná dermeszti az egeret. Kezem kioltja egyikük életét.”
A regény két, szinte teljesen elkülönülő részét, A jövendő könyvét és Az öröklét első éjszakáját a Meižis család történetei fűzik egybe – de az első részben nyitva hagyott nyugtalanító kérdésekre a másodikban sem kapunk biztos választ, csak sejthetjük például, hogy a szépségével a plébánost is lenyűgöző, meggyalázott Pime fia nem más, mint a második rész egyik elbeszélője, a kivégzésére váró Szőrös Meižis. Talán csak a lezáró, Episztoláris epilógus című fejezet ad némi, elméleti magyarázatot, de nyugtalanságunk ezután is megmarad. Ahogy az egyik záró levelet jegyző szereplő írja, a regény történetei „egyszerűen nem lehetnek nem kiagyaltak, mert ha elhinnénk, hogy ilyesmi a valóságban létezik, akkor összeomlana minden más hitünk is (…): nem fekhetnénk le, mert nem hihetnők, hogy reggel fölébredünk”.