Megrázó dokumentumok

Három éve vártak a Szerbiában született, most éppen az Egyesült Államokban élő Marina Abramović retrospektívjére londoni rajongói. Az eredetileg 2020-ra tervezett, majd 2021-ra halasztott, de a Covid–19 utóhatásai miatt akkor is elmaradt tárlat a Royal Academy of Arts központi épületének nagytermeiben kapott helyet, azaz ugyanúgy 13 méretes szobát foglal el, mint a hagyományos Nyári tárlat a maga idén 1614 műalkotásával. Ez a tény azzal a bravúrral ér fel, hogy a 75. születésnapját november 30-án betöltő képzőművész az első nő a kizárólag önerőből gazdálkodó 254 éves intézmény életében, akinek bemutatkozása a nagytermekben történt. A megnyitót megelőző, Andrea Tarsia kurátor kiállítási igazgatóval folytatott sajtóbeszélgetésén a talpig feketébe öltözött Abramović megjegyezte, hogy a Young British Artists mozgalom meghatározó egyénisége, Tracey Emin legalább annyira kiérdemelte volna ezt a vívmányt, mint ő. Akik most Londonban elmulasztják a show-t, megkaphatják még Amszterdamban, Zürichben, Tel-Avivban és végül Bécsben is.

Személyes megjegyzéseiből kiderült, hogy borotvaélen táncolt, el tud-e utazni Londonba, miután tavasszal kétoldali tüdőembólia következtében kétszer is kis híján életét vesztette. Mint mondta, csak a már szerbiai gyerekkora óta magára kényszerített fegyelemnek köszönhető, hogy felgyógyult, és visszaállt a munkába. Egyelőre nem repülhet, így elegánsan a Queen Mary 2 óceánjáró fedélzetén érkezett a szigetországba, ahol hét hétig működött közre szorosan a szervezőkkel a kiállítás kialakításán, a videók, installációk, fotók, műtárgyak elrendezésén, az élő performance-ok begyakorlásán. Ő maga már kinőtt a régi videófelvételekről csak száj­tátva és bámulattal követhető, rendkívüli erőfeszítést igénylő élő elő­adásokból, de a kiállításra az általa alapított Marina Abramović Institute keretében a nevét viselő módszerrel készítette fel a következő nemzedéket saját legikonikusabb munkáinak felelevenítésére.

Az alkotó szándéka egy újfajta dokumentáció meghonosítása, hogy a későbbi közönségek valóban úgy élhessék meg a korábbi performance-okat, ahogy ő eredetileg eltervezte. Andrea Tarsia kurátori munkáját megkopott fekete-fehér fényképek és videófelvételek nehezítették meg. A tárlattól elválaszthatatlan élő adások egyik legellentmondásosabbika az 1977-es eredetű Imponderabilia, ami naponta négy-hat egyórás mozdulatlan fellépést jelent az egymástól néhány centiméter távolságra szemben álló teljesen meztelen, szemüket egymásról le nem vevő nő és férfi számára. Aki a sajtóbejáráson nem volt elég éber, és nem észlelte a „kiskaput”, hasát alaposan behúzva, az érintkezést elkerülni igyekezve szenvedte át magát a szűkös téren. A legnagyobb kihívással alighanem a The House with the Ocean View előadásának elszánt színészei néznek szembe. Október eleje és december között háromszor tizenkét napig folyamatosan, 24 órában állnak ki a közönség elé, csak folyadékot fogyasztva és a legalapvetőbb biológiai szükségletek kielégítésére szorítkozva a galériaszerűen magasba emelt nyitott szobákban. Az előbbi performance-hoz hasonlóan 2002-ben megtervezett Nude with Skeleton műsorra naponta két-három alkalommal kétórás időtartamban kerül sor. A cím tökéletesen elárulja, miről van szó: hátukon fekvő meztelen testekre csontvázak nehezednek. Az élő fellépéseket nem szabad fényképezni vagy videózni, ezért mindegyik happening előtt leg­alább két-három királyi akadémiai biztonsági őr figyeli árgus szemmel az eseményeket, és könyörtelenül megakadályozza a helyzettel való visszaéléseket.

A visszatekintés bőven ad alkalmat a látogatónak, hogy elmélyedjen Abramović aktív performance-művész szakaszának termékeiben. Itt van például a különböző számokkal megkülönböztetett Rhythm széria nulladik darabja. Ez volt az az Abramović rajongói számára felejthetetlen elő­adás, amikor a közönség, mint ezt most a Piccadilly sugárúti múzeumban láthatja, egy hosszú, téglalap alakú asztal tetején elhelyezett hetvenkét tárgy közül válogatva és azok felhasználásával bármit tehettek az alkotóval. Megragadhatták a baltát, fejéhez szegezhették a megtöltött pisztolyt, és amikor letelt a csendben és mozdulatlanul eltöltött hat óra, a művészből hirtelen élő személy lett, bűntudatra késztetve a magukból kivetkőzött szemtanúkat. A megrázó tárgyi megjelenések közé tartozik a boszniai háború ihlette Balkan Baroque, egy több példányban is összerakott, 1500 tehéncsontból álló halom, illetve egy másik teremben az a videó megy, amelyen egyenként mossa tisztára drótkefe segítségével a csontokat.

Érthetően kiemelt helyet és időt kapnak azok a dokumentumok, melyek Abramović és élete nagy szerelme, az Ulay becenévre hallgató nyugatnémet Uwe Laysiepen évtizedes együttműködésének emlékei. Nem könnyű nézni-hallgatni az 1978-as, megismerkedésük után két évvel készült, AAA-AAA videókompilációt, melyen nem tesznek mást, mint koordinálatlanul egymás arcába ordítanak. Sem csinálni nem lehetett könnyű, sem most látni, ahogy Marina és Ulay összefont hajjal, egymásnak hátat fordítva mozdulatlanul merednek előre a semmibe. Végtelen állóképességük bizonyítéka az a szinte az egész falat betöltő film, a Lovers, melyen a kínai nagy fal két különböző végéből indulnak el egymás felé, és találkoznak három hónappal később, hogy azután egyben végső búcsút is mondjanak egymásnak. Abramović pályafutásának immár sokkal csendesebb produktuma a 2010-es, The Artist is Present videó.

A Royal Academy of Arts kiállításával egyidejűleg, november 3-a és 7-e között kerül az English National Opera műsorára Abramović 7 Deaths of Maria Callas című operája, melyben a párizsi otthonában pihenő és visszaemlékező dívát alakítja, közben pedig felhangzanak a nevéhez fűződő leghíresebb áriák is. A performance és az opera műfaj sztárjait fizikai és jellembeli hasonlóságok egyaránt összekötik, így a közönségre ritka élmény vár.