- Szép Tibor: Túlélőmese

Volt egyszer egy katona. Egy kiskatona, katonácska, Horthy Miklós legszebb katonája talán… A Kárpátok előterében, 1944-ben beásta magát, és várta a muszkát.
Reggel páncélöklöt osztottak a maradék legénységnek. Földet ígértek minden kilőtt tankért. Ki kapja meg? Ki adja ki? A katona tudta, mi vár rá, ha elvéti. Ezt már látta eleget. Megvárta, míg besötétedik, a hátára feküdt, kidugta a lábszárát lyukból, és a lányra gondolt.
Már kiment belőle a vér, amikor ütést érzett a vádliján. Könnyű sebe lett, kevéssé vérzett, a lövedék átment a lábszár két csontja között, nem törte el egyiket sem. Megvolt a sebesülés, mehetett hátra. Az őrmester a szemét forgatta, de volt már ilyen, amikor a golyó gellert kapott a fákon, és belecsapott a gödörbe.
Másnap hajnalban lerohanta őket a szovjet hadsereg. Tűzcsapás után tankok, gyalogság. Földbe taposták a védelmet pár óra alatt. Az ütközet végén a foglyokat, az épeket és a járóképes sebesülteket elvezették a szovjet katonák. Aki nem tudott lábra állni, azt helyben agyonlőtték, ez volt az általános eljárásuk. A katona már ekkor a hátországba tartott egy kórházvonaton. Hat hét lábadozás után mehetett vissza az alakulatához.
Május elején, egy nap reggelre eltűntek a tisztek. A faluban, ahol megaludtak, az osztrák civilektől tudták meg, hogy vége. Vége a háborúnak, a Magyar Királyi Honvédségnek is. A katona ezen nem szomorkodott, a háborún sem, örült, hogy él. Egész szolgálati ideje alatt hátrált, a Kárpátoktól Tirolig. Most a szerelmét akarta látni, a szüleit, az öccsét, a falut.
Időbe telt, míg rájöttek, mindenki maga megy haza. Hajnalban indultak a falubelijével. Nem akarták megvárni, míg megérkeznek a megszállók, akárkik legyenek azok. Még aznap délután találkoztak velük.
Egy kanyar után, az erdei úton, amerikaiakba ütköztek. A fekete katona a dzsipnek támaszkodott, a fehér tiszt háttal állt a bokrok között. Éppen könnyített magán. A motor nem járt, az amerikaiak nem beszélgettek, semmi sem árulta el őket. A sofőr felkapta az ülésről a fegyverét, a tiszt kigázolt az aljnövényzetből.
Mindenki meglepődött, a magyarok inkább megrémültek. Feltartott kézzel kiabáltak zagyvaságokat. Az amerikaiak nem tudták, milyen madarakat fogtak. Két sovány, piszkos alak, ismeretlen egyenruhában. A tiszt átvette a géppisztolyt, a sofőr megmotozta őket. Nem volt semmijük. Mikor végeztek a kutatással, intettek, hogy letehetik a kezüket. Az amerikaiak közelebb léptek. A fekete katona cigarettát adott nekik, a tiszt levette a magyar katona sapkáját. Nem látott még bocskai sapkát. Miután megnézte, tetves-e, a rohamsisakját levéve a fejére tette.
Nevetés. A sofőr kutakodott a hátsó ülésen. Fényképezőgépet vett elő, hosszasan fényképezkedtek. Bocskai sapkában külön-külön és a magyarokkal is.
Az amerikaiak jól érezték magukat, közben láthatólag tanakodtak. A dzsipbe visszaszállva integettek nekik, hogy menjenek le az útról.
A katona pánikba esett:
– Ezt ismerem. Majd lelőnek minket menekülés közben.
Feltartották a kezüket újra, és nem moccantak. A tiszt elvesztette a türelmét, a fejével intett a sofőrnek. Az kiszállt, megragadta a katona gallérját hátul, megfordította, és úgy rúgta farba, hogy bezuhant az erdőbe. A társa inkább követte a saját lábán. A sofőr visszaszállt, gázt adott, és eltűntek a kanyarban. Otthagyták őket.
Innentől kezdve éjjel mentek, nappal rejtőztek. Nappal felváltva aludtak, civil ruhát még Ausztriában szereztek. Ismeretlenektől kaptak élelmet és eligazítást. Messze elkerülték az ellenőrző pontokat. Így, egy hónap alatt, eljutottak a Dunáig, a túlparton a falujuk három óra járásra.
Világosodott, meg kellett állni, rejtőzni estig.
A barát nem bírta ki, lement a partra, míg a katona aludt. Ladikot keresett, az oroszok észrevették, elfogták, fogságba vitték. Három órára volt a szülőházától, kétezer kilométerre vitték vonaton. Másfél év múlva jött meg, szerencséje volt, csillék közé szorult a keze. Így már nem vették hasznát, nem kellett nekik. A katona fél nappal később indult, másfél évvel korábban ért haza.
Eleinte titkolták. Éjjel jött meg a kertek alatt. A pincében rejtőzött, éjszaka ment fel a házba. A szovjet hadsereg még jelen volt a faluban, az emberek féltek. Hogyan vehetnék elő a katonát? Valahogy elő kellett bújnia, meg kellett kerülnie. A szülők még a szerelmét sem merték értesíteni.
Azt pedig nem tudták, hogy a lány gyűrűs menyasszony, csak még nem hirdették ki. A vőlegény fontos ember volt az új rendben. Rendőr volt, ott volt, és jó volt vele jóba lenni. A szovjetektől is kapott pecsétes igazolványt. És az oroszok még mindig szedték a civileket: svábokat, akiket sváboknak mondtak, más polgári személyeket, hogy meglegyen a keret. A rendőröknek volt szavuk a listákban.
A szülők rábeszélték a lányt az eljegyzésre, mert a rendőr kitartóan udvarolt. Ő nem volt katona, nem vitték el az asztmája miatt.
A rendőr és a katona valamikor osztálytársak voltak, sőt barátok is. Nem volt más megoldás, kérni kellett a segítségét. A katona apja elment a rendőrhöz, megmondta neki, hogy megjött a fia, kérte, hogy szerezzen papírokat.
Hazajött, hogy elvegye a lányt. Miért nem halt meg, rendesen? Úgy, mint a többiek, gondolta a rendőr. Legszívesebben elvitette volna. De mégsem tette, inkább segített. Ha az oroszok elviszik a katonát, a lány tudta volna, ki szólt nekik. Segített, meghasadt lélekkel, de segített. Szerzett papírokat, irodistaállást a bajai rendőrségen. Addig sincs itthon a faluban. Bár a lelke mélyén tudta, hogy mi következik.
Mikor belépett a katona az udvarra, a lány éppen kertészkedett. A virágágyásban állt, ahogy látta mindig, ahogy elképzelte, a fronton.
A lány még aznap megüzente: felbontja az eljegyzést. Visszaküldte a gyűrűt is. A szülők dühöngtek, kiabáltak, a lelkére beszéltek, könyörögtek. Rettegtek a rendőrtől. A katona szülei is. De nem volt mit tenni. A fiatalok szerették egymást.
Pár nap múlva a katona kereste fel a rendőrt. Nem tudja senki, mit beszéltek. A rendőrtől a kocsmába mentek, akkor már a rendőr is civilben volt. A fiúk zárásig maradtak, beszélgettek, ittak, még nótáztak is. A kocsma előtt elbúcsúztak, és kétfelé eltűntek az éjszakában.
A holttestet másnap a szovjet járőr találta meg, a falu határában. Lassan vérzett el, vagy tíz méteren még vonszolta magát. Ügyetlenül volt megszúrva. Aki megölte, nem járt a háborúban. Az oroszok mondták így. Volt vizsgálat is, de a tettest nem találták meg, soha. A falu suttogott, de a gyilkos nevét nem mondta ki senki sem.
A lány összeomlott, a szülei napokra bezárták a házba. Még abban az évben Bajára költöztek. Tehették, az apa cipész volt. A városban kerülték a lányt, ő volt a holt ember menyasszonya. A halott emberé, akit megölt valaki. Egy évre rá mégis megkérték. Utánament egy régi kérő, a kitartó. Többször megkérte a kezét, és végül a lány igent mondott.
Lett férje, lett háza, gyereke, unokája. Lett másik kertje, más virágokkal, és élt boldogtalanul, amíg meg nem halt.