Kicsoda az a Halmos? – tette fel a kérdést cikke címében Az Ujság szerzője, és biztosak lehetünk benne, hogy az olvasóknak eszükben sem volt vállukat megvonva továbblapozni. Még ha kissé hatásvadász volt is a felütés, 1912 őszén valószínűleg sokakat érdekelt, hogy na de tényleg, ki az a Halmos?
Mármint Halmos Izor, akit az újságíró egyszerűen „mániákus pályázatkiírónak” nevezett, egy olyan legendás városi figurának, akit még senki sem látott, viszont mindenki beszél róla, vagyis inkább viccelődik a rovására. Ez utóbbi tréfák színvonalára talán elég csak a Borsszem Jankó zöngeményét idéznünk, abból is mindössze két versszakot: „Polgártárs, ha szörnyű ihletbe forrnál, / Jelentkezzél csak a Halmos Izornál. / Ad néked ingyen tintát és papirt, / Ad itatóst, czeruzát és radírt. / Egy éposz ára huszonhárom fillér, / De olyat írj, mint Gőte avagy Siller. / S ha elragad a szárnyas paripa, / Emelkedik a pálya-tarifa. / Vígjáték - tíz, a dráma húsz garast hoz, / Lehet száz uszkve kétezer arasztos. / S ha írsz egy háromkötetes regényt, / Egy kroncsi húszig vágtad meg szegényt. / De bármilyen jól megy neked, - hiába, / Egy szép napon beugrol a Dunába, / Ami tilos, ne rabi zahoda! / - Előbb jön az öngyilkos-iroda.”
Ebből a szövegből szorgos guglizással is csak annyi érthető meg, hogy a „ne rabi zahoda” államvasúti horvátul azt jelentette, tilos a vonat illemhelyét használni. A korabeli sajtót tanulmányozva azonban hamar kiderül: ezekben az években Halmos Izor valóban egyre-másra írta ki az irodalmi pályázatokat, miközben erejéből futotta képzőművészeti díjakra és sakk-feladványok honorálására is. Nagy vágya volt emellett a motor nélküli repülés felvirágoztatása, valamint egy olyan iroda felállítása, amely a megmentett öngyilkosok és megmentőik támogatása mellett társadalmi hátteret teremthetett e tragikus tettek megelőzésére.
S habár a gúnyvers még garasoskodással is vádolta Halmos Izort, a valóságban ilyesmiről szó sem volt. Amikor a Borsszem Jankó ára 36 fillér volt, ő az öngyilkosság elleni iroda megteremtésére előbb öt-, majd tízezer békebeli koronát ajánlott fel a fővárosnak. Ugyanekkor háromezret adott a szegénység enyhítésére, kétezret egy a magyar színészet történetét megörökítő munka támogatására, és ezer járt volna annak is, aki egy jó vígjátékot küld be a Nemzeti Színháznak. Más kérdés, hogy a sajtóhírek szerint a pályázatra végül csak 81 rossz színmű érkezett.
De annak köszönhetően, hogy az 1910-es évek elején lényegében minden hétre jutott egy Halmos-féle pályázat, lett légyen szó a kisipar fellendítéséről, a kivándorlás okainak kutatásáról vagy a magyar kritika történetéről, mindenki számára ismerősen csengett a mecénás neve. Aminek fényében érthető, hogy Az Ujság riportere valóban tömegigényt elégített ki, amikor elszánta magát Halmos felkeresésére. Messzire éppenséggel nem kellett mennie, hiszen a lap a Rákóczi út 54-ben működött, három háznyira a körúttól, Halmos Izor pedig az Erzsébet körút 14. alatti saját bérházában élt.
Az újságíró felballagott hát a második emeletre, becsöngetett, beküldte a névjegyét, és máris teljesült az olvasók vágya: „válaszképpen a hatalmas könyvtárszobából már elém csoszog pepita nemezpapucsában egy barátságos öreg emberke, egészen olyan, mint Mime a Wagner Richárd Siegfriedjében, és egy kissé bizalmatlanul ránczigálja bozontos ősz szakállát”. Halmos Izor ekkor 62 éves volt, özvegy, saját meghatározása szerint „Pest megyei földbirtokosként”, immár visszavonultan élt, két fia – egyikük ügyvéd, a másik mérnök – vitte a családi gazdaságot is, ő pedig kizárólag a pályázatokkal foglalkozott.
– Én egy javíthatatlan ábrándozó vagyok, a ki szeretnék segíteni az egész emberiségen. Az irodalmi pályázataimmal a humort próbálom fellendíteni. Mert mindenki szomorú minálunk
– magyarázta az újságírónak, miért dolgozott olyan makacsul a vígjátékok megszületésén.
A kedélyesre sikerült cikkecskében tulajdonképpen egyetlen olyan passzus van, amelynek olvastán az ember úgy érzi, valami nagy keserűség mégiscsak lapulhatott a magát oly hangsúlyosan boldognak és elégedettnek valló Halmos Izor lelkében: „Nagyon csalódnak az emberek, ha azt hiszik, hogy engem egykönnyen meg lehet ismerni. Akarnak írni rólam, jó, tessék. Ebbe is bele kell törődnie egy csöndes, öreg embernek ...” De hogy mire utalt, azt sem Az Ujság riportere nem feszegette, sem a nekrológok szerzői nem írták meg, amikor a mecénás kereken húsz esztendővel később, végelgyengülés következtében jobblétre szenderült.
Azt persze lehetetlen megmondani, hogy az újságírók valóban nem tudták-e, ki volt Halmos Izor. Pontosabban: hogy ki volt Halmos Izor édesapja, akinél pedig híresebb embert egy nemzedékkel korábban lámpással sem lehetett volna találni az országban.
Igaz, akkoriban még a későbbi mecénást is Hay Izidornak hívták. Hay Bernát idősebbik fia volt ő, az apjától örökölte azt a bizonyos Pest megyei birtokot is, Monortól nem messze, Vasadon 900 holdon gazdálkodtak. Hay Bernát földbirtokos és terménykereskedő azonban nem erről lett nevezetes, hanem arról, hogy tetemes jövedelmét pénzkölcsönzéssel fialtatta tovább. Már az 1860-as évektől beszámoltak az ebből fakadó különféle pereiről a lapok, a krach azonban csak az 1883-ban megszületett uzsoratörvény nyomán ütött be.
Történt ugyanis, hogy oly sok más főrendhez hasonlóan egy ízben Perényi Zsigmond báró is Hay Bernáthoz küldetett, hogy megszorultságában 2000 forinttal segítse ki. A kölcsönt azonban nem fizette vissza, az ügyletet intéző ügyvédje, Szemenyey János pedig pár év után megunta a súlyos kamatok törlesztését, és a törvény elfogadása után feljelentette Hayt uzsoráért.
Az ügy 1886-ban került a bíróság elé, és elsöprő erejű hisztéria kísérte. „Berele Hay”-t – ahogy az újságok nevezték – csak mint vérszopót, vámpírt, piócát vagy épp mint Shylockot említették, válogatott jelzőkkel gyalázták, és fennhangon követelték a mielőbbi szigorú elítélését. A Budapesti Hírlap például vezércikkben ezt írta: „Hay Bernát a legocsmányabb uzsorások egyike Magyarországon, annyira ocsmány, hogy még nemességet sem kapott. Különben ki tudja a jövőt, miután bebizonyult róla, hogy magas kormánykörökkel, főispánokkal és kormánypárti képviselőkkel állott üzleti összeköttetésben. Hay Pest vármegyében a többi közt virilista, magától értetődik”.
A per idején vádpontként idézték még Hay cinikus tréfáját is, amikor tíz forintért eladta egy debreceni ritkasággyűjtőnek a lelki üdvösségét; aminek következtében a tárgyalás ötödik napján egy illető „a sértett közmorál nevében” a Szent György téren pofon ütötte őt.
A bíróság végül 8 hónapra és 1000 forint bírságra ítélte, ám mivel fellebbezett, végül másfél évet és 3000 forintnyi büntetést kapott. A 69 éves Hay Bernát 1888. január 13-án vonult be a börtönbe. A fogolytörzskönyv gyenge testalkatú, ősz emberként, egyben vagyonos földbirtokosként vette számba.
A „leghíresebb magyarországi uzsorás” 1894 szeptemberében, a birtokán hunyt el. Kisebbik fia ekkor haladéktalanul Vasady Gyulára változtatta a nevét. Izidor kivárta édesanyjuk, született Strasser Lujza halálát, ám amikor az 1900-ban bekövetkezett, őbelőle is igen gyorsan Halmos Izor lett. Hogy ez a kortársak tapintatának, vagy a közösség gyors felejtésének volt-e köszönhető, nem tudni, de apa és fia legendája ezután önálló életre kelt, rokon mivoltukra sosem utalt senki. Hay Bernát maradt a krakéler uzsorás, aki még Milán szerb királyt is megzsarolta a nála elzálogosított díszkardjával. Halmos Izorból meg habókos mecénás lett, aki – öröksége láttán elmondható – tényleg „erején felül” adakozott.
Aztán mára persze mindkettejüket réges-régen elfelejtették.