A törvény szerint járó, ezért (elvileg még a miniszterelnökre is) kötelező kiegészítő nyugdíjemelés rádiószózatban történt bejelentése alkalmával a miniszterelnök azt találta mondani: „A nyugdíjemelést nem engedhetjük meg magunknak, de meg kell tennünk.” Azután összevissza hablatyolt arról, hogy az idősek ezt megérdemlik a ledolgozott élet után, amúgy pedig "ők nagy többségben mindig támogatták a nemzeti kormányt", és ez kölcsönös. Úgy fogalmazott: „mi nem számokban gondolkodunk, hanem nemzetben, családban, így ezt mi odaadjuk."
Ne akadjunk fenn a szokásos populista, a nyugdíjas szavazóknak udvarló általánosságokon, aminek a behízelgésen kívül semmi köze a nyugdíjasok kivívott, törvényes jogaihoz, illetve azoknak a miniszterelnök általi elismerésén. Ne törődjünk azzal a szokásos - legalábbis a miniszterelnöktől megszokott - demagógiával sem, amely szerint a miniszterelnök nem számokban, hanem nemzetben és családban gondolkodik. (Bár ebben igenis van valami, főként, ha a miniszterelnök apja, Orbán Győző gánti kőbányájának megszerzésére, vagy a kőbányának adott tér- és díszkő megrendelésekre gondolunk. Vagy eszünkbe jut a „saját lábán álló” Ráhel, illetve az, hogyan tussolták el az adófizetők pénzéből azokat a megállapításokat, amelyeket a férje, Tiborcz István által elnyert városvilágítási projektekről az Unió csalásokat vizsgáló hivatala, az OLAF tett).
Azzal se foglalkozzunk, hogy kötik a törvények – az elvileg – jogvégzett miniszterelnököt is. Hiszen jobb helyeken, a nem illiberális - azaz zsarnoki -, hanem polgári demokráciákban a „miniszterelnök a törvény első szolgája”. És nem fordítva van, mint nálunk, ahol a törvény a miniszterelnök első szolgája.
Foglalkozzunk mindössze azzal a mondat töredékkel, amit „nagy bátran” a mikrofonállványként szolgáló riporter kérdésként föltett: „Megengedhetjük magunknak (az egyébként törvény szerint járó, kötelező) nyugdíjemelést?” Erre jött az őszinte válasz a miniszterelnöktől, hogy NEM. Más szóval az államháztartás valóban nagy bajban van, és már az előre tervezhető, ezért jó előre be is tervezendő kiadások teljesítése is tovább növeli a hiányt, azaz tovább romlik az államháztartás egyensúlya. De kivételesen legalább a jó cél megvalósítása érdekében adósodik el a költségvetés.
Jó kérdés, hogy mit engedhet meg magának az államháztartás, közelebbről a kormány; ám legközelebbről mi magunk, az adófizetők, a nép. Nyilvánvaló, hogy ahogy a népi igazság tartja: „addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér”. Ez a mértékletességre, takarékosságra, belátó és észszerű gazdálkodásra intő tanács még a családok egy részére sem hat. Van, akikre azért nem, mert a takarójuk oly rövid, hogy a legkisebb nyújtózásra is már kinn van a lábuk - a betegek, idősek, szegények, kevéssé tanultak jövedelme még a mindennapi szükségletek fedezésére sem elég. Persze vannak olyan családok is, akik elköltik az „Isten pénzét” is, tartoznak fűnek-fának. Aminek a legfontosabb oka, hogy képtelenek előre tervezni, képtelenek számba venni a bevételeik valószínűségét és hogy azok fedezik-e a felmerülő kiadásokat.
A jó pénzügyminiszternek, kormánynak, miniszterelnöknek a nagy valószínűséggel rendelkezésre álló bevételek – beleértve annak a kockázatnak a számszerű becslését is, hogy ezeknek csak egy része folyik majd be – alapján kell megterveznie a kiadásokat. Ráadásul úgy, hogy kiadások között különbséget kell tenni: tudni kell, melyek azok, amelyek állandóan ismétlődve minden évben felmerülnek. Hiszen a beiskolázott gyermekek átlagos száma, az orvoslátogatások száma és a várhatóan kiváltott receptek átlagos támogatása mind-mind olyan tételek, amelyek ismétlődnek, ráadásul nem ad-hoc elhatározás, hanem a törvények szabályozzák az összegüket. Ilyen a nyugdíjkiadás, de ilyen a pedagógus bértábla is.
A jó pénzügyminiszter a beérkező bevételekből először ezeket a kiadásokat fedezi, és nem engedi arról hablatyolni a miniszterelnökét, hogy akkor lesz pedagógusbér, ha Brüsszel - azaz a dán, a holland, a német, a francia adófizetők - majd fizet. A költségvetésnek először ezekre kell forrást, azaz hazai és jól tervezhető, nagy valószínűséggel be is szedhető bevételt biztosítania.
Ehhez képest vannak még azok a kiadások, amelyek a miniszterelnök újraválasztását szolgálva, éppen csak a választásokat megelőzően kerülnek a költségvetésbe. 2021 októbere és 2022 áprilisa között így került sor a 2021-ben már befizetett személyi jövedelemadó visszatérítésére, a 25 év alattiak adómentességére, a 13. havi nyugdíj teljes összegének a visszaadására, a nyugdíjprémiumra, a fegyveres testületek „fegyverpénzére”, a munkáltatói járulékok 4 százalékpontnyi csökkentésére, a központi béremelésekre és külön a GDP 5 százalékát elérő beruházási kezdeményezésekre. Ezt a bruttó hazai termék (GDP) 10 százalékát elérő többletkiadást csak a miniszterelnök kénye-kedve határozta meg (diszkrecionális kiadások), így nem lehet csodálni, hogy ezekre nem is lehetett az eladósodáshoz vezető hitelfelvételen kívül fedezetet, forrást tervezni.
A miniszterelnök újraválasztását szolgáló többletkiadások miatt a költségvetés hiánya még az éppen viszonylag robusztus növekedéssel (4,6 százalék) jellemezhető 2022-es évben is a GDP 6,2 százalékára ugrott, jelentős hitelfelvételhez, ennek nyomán majdnem kétszeres kamatkiadáshoz (a 2020. évben a GDP 2 százaléka; 2023-ban a GDP 3,8 százaléka) vezetett.
Őszinte beszéd a miniszterelnöktől, hogy a törvény szerint a megugró, magas infláció miatt a nyugdíjasoknak járó nyugdíjkiegészítés terhét (éves szinten 190 milliárd forintot), a GDP 0,3 százalékát nem engedhetjük meg magunknak, de „odaadjuk”. A GDP 10 százalékát elérő kiadástöbbletet, azaz nagyjából 6500 milliárdot, aminek egyetlen célja a miniszterelnök újraválasztása volt, viszont megengedhetjük magunknak, ezért el is vesszük. Mert ami jár, az jár - hogy mi nyerjük a legtöbbet.
Mi, adófizetők pedig megnyertünk magunknak egy hiányt hiányra halmozó, gátlástalan miniszterelnököt, akinek a saját hatalma megtartása minden (adófizetői, tőlünk elvett) pénzt megér. Mi, nyugdíjasok meg újra megnyertünk magunknak egy miniszterelnököt, aki nagy kegyesen odaadja azt, ami nekünk a törvény szerint jár.