Stefan Kisielewski lengyel művészt igen sokoldalúnak tartották: író, zeneszerző, publicista és politikus is volt. 1968-ban a Lengyel Írószövetség varsói tagozatának ülésén a cenzúra egy újabb megnyilvánulását és a rendszert így jellemezte: „a tudatlanok botrányos diktatúrája”. Wladislaw Gomulka, a párt első titkára magára vette a kommentárt: Kisielewskit kizárták a közéletből, három évig nem publikálhatott.
Csakhogy egyik rendszer sem örök. Gomulka 1970-ben csúfosan megbukott, amint mintegy két évtizeddel később a kommunizmus is. A szabadság győzelme, majd a 2004-es lengyel uniós csatlakozás után aligha gondolta volna bárki is, hogy Kisielewski szállóigévé vált mondata még egyszer (?) aktuális lesz. Jaroslaw Kaczynski pártja, a Jog és Igazságosság (PiS) a hatalommegtartás több elemét vette át a Lengyel Egyesült Munkáspárttól, megtámadta az igazságügyi rendszert, népszerű szociális intézkedéseket hozott, igyekezett kiiktatni a politikai ellenfeleket, a kormányzást a nacionalizmus és a kereszténység mázával öntötte le, s ellenségképek kreálásával, félelemkeltéssel igyekezett egységesíteni a társadalmat: látványosan gyűlölték az Európai Uniót, Németországot, a menekülteket, a liberalizmust, és kirekesztettek mindenkit, akik nem úgy gondolkodtak, mint ők.
A papírforma a vasárnapi választáson is a PiS győzelmét és kormányalakítását vetítette előre. Nem azért, mert annyira szeretnék a pártot a lengyelek, hanem mert Kaczynskiék a Fideszt másolva a demokrácia alapértékeit támadva próbálták megtartani a hatalmat, megfertőzve a társadalom lelkületét. A PiS is jól ért ahhoz, hogy az aktuális helyzetet folyamatos hazugságokkal a saját javára fordítsa. Igaz, ott nem tudták annyira átformálni a társadalmat, mint nálunk, nem vált annyira kétségbeejtően erőssé a „tudatlanok botrányos diktatúrája”, az ellenzéki médiát sem lehetett úgy szétzúzni, mint itthon és az ellenzéki pártokban is több olyan hiteles személyiséget találtak a választók, mint Magyarországon, mert lássuk be, ez sem utolsó szempont.
Abban, hogy Lengyelország nem süllyedt Magyarország szintjére, a háborúnak is szerepe van. Washington számára felértékelődött Varsó szerepe az Ukrajnának nyújtott katonai segély szempontjából, így Kaczynskiék már nem mertek ujjat húzni az Egyesült Államokkal. Az országot komolyan kezdték venni a nemzetközi szereplők, s a külföldi sajtóban is pozitívan írtak az államról a sok ukrán menekült befogadása miatt.
A PiS azonban nem tudott átlépni a saját árnyékán, a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás miatt még inkább jobbra fordult, csúcsra járatta a populizmust, a választási kampányban minden európai, demokratikus értéket feláldozott. Szembe ment az EU-val, majd Ukrajnával, s a párt egyes politikusai már az ország EU-ból való kilépését kezdték emlegetni. A PiS számára semmi sem volt szent.
Bár a választás végeredményét csak ma hirdetik ki, megállapíthatjuk: a PiS csúfos kudarcot vallott, az első helye ellenére. Még a hatalmas erőfölény sem volt elég a hatalom megtartásához. Az ellenzék győzelme pedig valóságos csoda. A sosem látott nagy részvétel mellett tartott voksolás Lengyelország újjászületését jelenti, a remény győzelmét a sötétség felett. A társadalom kijelölte az irányt Európa felé. Kaczynskiék még megpróbálnak ügyeskedni, képviselőket megvenni, megroppantani az ellenzéki együttműködést, de mindez csak a párt haláltusáját vetíti előre.
Ám nem csak a PiS vesztett, hatalmas kudarc ez a magyar kormánypárt számára is. Az amerikai elnökválasztás mellett ez volt a legfontosabb külföldi voksolás az utóbbi években Orbán Viktorék szempontjából. A várható varsói kormányváltással Magyarország elveszíti utolsó EU-ellenes populista szövetségesét, az uniós szavazásoknál magunkra maradunk, csak mi zsaroljuk majd az EU-t, s ha a társadalom itthon nem ébred fel, aminek sok jelét nemigen látjuk, idővel az EU-n kívül találhatjuk magunkat. Pedig a „tudatlanok diktatúrájának” itthon is véget kell vetni, hogy az álszent, korrupt, önelégült, az ország sorsát veszélyeztető politikusok a történelem őket megillető helyére kerüljenek.