Az 1956-os forradalom és szabadságharc számos nagy formátumú személyiséget mutatott föl a zsarnokság elleni harcban. Fölsorolni is értelmetlen lenne a neveket, és főleg méltánytalan, sőt igazságtalan, mert egyetlen lista sem lenne teljes.
1977-ben Németországban elhunyt egy olyan ember, aki kevéssé ismert '56 történetéből, noha Sopron városában az Ideiglenes Nemzeti Tanács helyettes vezetőjévé választották. Peéry Rezső (1910-1977) pozsonyi születésű író, újságíró, esszéista, tanár, előbb mosonmagyaróvári, majd soproni iskolaigazgató, a szlovákiai magyar fiatalság két háború közötti Sarló mozgalmának résztvevője egész életében tollal küzdött a demokrata, humanista embereszmény nevében a magyar és csehszlovákiai demokráciáért, valamint a közép-európai népek testvériségéért. Azaz mindazon meg nem értett, magányos „lényeglátó” gondolkodók útját járta, akiknek sora az emigráns Kossuth Lajostól a szintén számkivetett Jászi Oszkáron át, a népi írók javán - köztük leginkább Szabó Zoltánon - keresztül Bibó Istvánig oly hosszú a magyar eszmetörténetben.
Nem mellesleg az emigrációban írott ún. hirtenbergi kéziratban Peéry utolérhetetlenül szellemes stílussal és maró szatírával elemezte a Rákosi-korszak, tágabban a sztálinizmus logikáját és nyelvezetét. Műve Victor Klemperer filológus A Harmadik Birodalom nyelve című könyve párjaként forgatható.
Peéry 1947-től 1956-ig belső emigrációban élt, meghúzódva két határmenti kisváros iskolájának tanári szobájában és igazgatói székében. Ez a korlátozott hatalommal bíró, számos kötöttséggel és kompromisszummal körbebástyázott állás lehetővé tette számára, hogy alaposan tanulmányozza a kor politikai nyelvét. Nem félt. Olyan ember volt, aki mindössze 9 éves korában egy több nemzetiségű (magyarokat, németeket, szlovákokat magában foglaló) szociáldemokrata gyűlésen tiltakozott a szülővárosába arrogánsan bevonuló cseh csapatok ellen. A szuronydöféstől egy rázuhanó, fehér szakállas zsidó férfi mentette meg. Börtönbe vetette a fasiszta mintájú Tiso-rendszer, és egy éjszaka másodmagával átszökött a határon, hogy értesítse a magyar döntéshozókat a szlovákiai magyarokat ért atrocitásokról. Kiállt (olykor egyszerre) az üldözött keresztény és zsidó magyar, a szlovák, a magyar és a ruszin paraszt, a cseh polgár és a cseh kommunista, a szlovák kommunista és partizán mellett, és akit ezért köröztek, le is tartóztattak a szlovák csendőrök és német SS-katonák. Egyszóval már elég sokat látott ahhoz, hogy ne féljen Sztálin magyarországi helytartójának uralma alatt.
Peéry Rezső a pozsonyi Comenius Egyetem bölcsészeti karán tanult, majd a magyar-filozófia-francia szakos diploma átvételét követően a pozsonyi magyar algimnáziumban tanított. Pozsonyban Peéry részt vett a falusi gyermekek számára rendezett regöscserkész mozgalomban, amelyből a szlovenszkói magyar identitást hangsúlyozó, a régi magyar sovinizmust és irredenta álmokat elutasító, szociálisan érzékeny Sarló mozgalom kinőtt. (Ennek elődje az 1925-ben alakult prágai Szent György Kör volt.)
Selma Lagerlöf legendáiból és Oscar Wilde meséiből állított össze programot a falusi gyerekeknek. Később a falusi mesedélutánt kiegészítette Petőfi és Arany László verseivel. Peéry szándéka az volt, hogy a műveltség ne a szalonok sajátja legyen, hanem érje el a népet is. Mindeközben persze a sarlósok is akartak tanulni a néptől. Miközben átadták a magas irodalmat, a falujárás során átitatódtak a néphagyományokkal, a népmesék, balladák világával.
Mint sarlós, szemben állt úgy a magyar, mint a cseh és a szlovák soviniszta érzülettel, valamint a Horthy-kori „mindent vissza” jelszóval is - ugyanakkor bizonyos megértést tanúsított a masaryki köztársaság iránt. Csehszlovákia fölbomlása után hű maradt közösségéhez, a szlovákiai magyarsághoz, és a tisói Szlovákia polgára maradt, míg be nem börtönözték. 1945-ben, amikor a csehszlovákiai magyarokat kollektív büntetés sújtotta, az Eduard Benes elnök képviselte régi-új hatalom nem méltányolta Peéry kiállását a csehszlovák demokrácia mellett – Peéry ugyan elkerülte azt a sorsot, amit egy másik bátor csehszlovákiai polgárnak, Esterházy János grófnak el kellett szenvednie, de menekült lett.
1946-ban Peéry Budapestre költözött. Ekkorra a Sarló már szétesett, az alapítók eszmeileg sok irányba gravitáltak. Míg Balogh Edgár kommunista, Jócsik Lajos parasztpárti lett, Peéry Rezső a szociáldemokratákhoz csatlakozott. 1948-1950 között a mosonmagyaróvári piarista gimnázium tanára, majd igazgatója volt, innen Sopronba nevezték ki gimnáziumigazgatónak. Keserűségét fokozta a magyar politikai élet kisszerűsége, a „haverokrácia”, amely a sztálinizmus „bizantinizmusával” párosult.
1956 forradalma kimozdította Peéry-t depresszív hangulatából. Optimizmusa ekkor nem ismert határt. Elég a „Hazádnak rendületlenül” című cikkének sorait idézni: „Az ifjúság megkezdte küzdelmét az acélszörnyek ellen, [s] mint a mesebeli kisfiú, legyőzte a sárkányt.” Az emigráns években először Ausztriában, majd az NSZK-ban próbált boldogulni. Stuttgartban telepedett le. Mint a reutlingeni pedagógiai iskola könyvtárosa, minden nap 30-40 kilométert vonatozott a munkahelyére. Itt érte a halál 1977-ben.
Peéry az emigrációban írta az egyik legkeserűbb analízist a kommunista pártállamról, amely csak Orwell és Arthur Koestler műveivel vethető össze. Ő vállalkozott elsőként arra, hogy elemezze a kommunista hatalom nyelvét. A maró gúnyt érzékelteti, hogy Sztálint csak Nagy Testvérként, Hitlert Kisebbik Testvérként, a kommunizmust Új Rendként, a marxizmus-leninizmust Abszolút Módszerként említi. A gúny mellett talán azért is használja e szavakat, hogy ezzel is demonstrálja: nem hajlandó elfogadni a rezsim önmeghatározását. Neki a létező szocializmus nem egyenlő a „valódi” szocializmussal, aminek alapja az etika, a felebaráti szeretet, és nem is hajlandó behódolni csak egyféle szocializmusnak.
Megfigyelte, milyen „a rendeletek és intézkedések beláthatatlan kaktuszerdejéből álló Új Rend, amely hetente újabb zavart, meglepetést, fájdalmat, nélkülözést zúdított a lakosság egy-egy rétegére, s egyelőre nem mutatott fel más eredményt az általános szegénység és tájékozatlanság fokánál.” Jól veszi észre, hogy a hatalom szándékosan kétértelműen fogalmaz, amivel az a célja: soha senki ne tudjon eligazodni az útvesztőben, és mindenki zsarolható legyen.
Észreveszi az egypártrendszer fizikai és lelki térfoglalását, a függetlenség köreinek szűkítését, a lokálpatriotizmus és a mindennapos szépség, öröm forrásainak (kávéházi élet, természetjárás, erdei séta) lassú eltűnését, mert az új kor mohó vezetőinek nincs szükségük az élet természetes lassúságára. A régi világ meghódítását így írja le: „A Nagy Szervezet helyi osztálya a főhercegi palota első emeletén székelt. Mivel a Nagy Szervezet akkoriban a világnak minden bizonnyal legfélelmetesebb és leghatalmasabb intézménye volt, központi gondnoksága és intézőbizottsága minden élőnek és élettelennek, minden anyagnak, erősnek, szellemnek, minden létezőnek a keleti féltekén – a helyi osztály elsősorban a presztízsből élt. Egyebekben szobák nyíltak itt egymásba, ahol, akár egy Kafka-regénybeli hivatalban, alig volt valaki.”
Észreveszi, hogy az értelmiség elmenekül könyvtára, művészterme, iskolai szobája, laboratóriuma mélyére, és ezzel igyekszik kivonni magát a „Nagy Szervezet” uralma alól. Ez többé-kevésbé sikerül. De a munkásoknak, parasztoknak, alkalmazottaknak nem. Ők teljesen ki vannak szolgáltatva a „Nagy Szervezet” uralmának, amely azt hirdeti: minden a népé. De az emberek elfáradtan legyintenek erre, mert nem a mindent akarják, hanem azt a kicsi örömöt, amit nem kaphatnak meg. És itt a magyarázat arra, miért a munkások és fiatalok lesznek azok, akik elsőként ragadnak zászlót és fegyvert a rendszer ellen 1956-ban. Ők sokkal inkább érezhették becsapottnak magukat, mint az értelmiség.
Peéry elemzése megérdemli, hogy többet tanuljunk belőle a mindenkori hatalom természetéről.