Minden széken ülnek. Sokan állnak. Ha nem lenne elég számos alapbetegség, kíméletlenül tarol a front is, nehéz elviselni a korai fagyok után a hirtelen jött, szinte kánikulai meleget, langyos szelet. Sürgősségi osztály előterében vagyunk, 15-20 percenként mentősök hoznak hordágyon idős férfit, nőt, s ennél sűrűben jönnek azok, akiket autóval szállít ide ijedt hozzátartozó.
Véletlenszerűen egymás mellé keveredett emberek ütik el a feszült várakozás idejét látszólag felszínes beszélgetéssel. Aztán valahogyan a felszín mélyebbre megy, sorsok tárulnak fel pár perc alatt, nyavalyák, tragédiák, szomorúságok, néha örömök. Harmincas nő ácsorog babakocsival, benne három éves forma gyerek, s az előbb még ismeretlen kontyos nénivel már arról beszélgetnek, elhagyta őket a párja. A kisfiú beteges, gyakran vannak itt, nem könnyű egy fizetésből megélni úgy, hogy még albérletet is fizetnek, támogató családtagok híján keményen kell beosztani a csekély jövedelmet. A megfigyelő szoba előtt hordágyon fekvő idős asszony halkan sóhajt, aztán hangosabbra vált, már olykor jajong is, a nővéreket hívja, akik egyik ajtóban feltűnnek, majd a másikon el, a kezükben mindig van valamilyen papír, sebkötöző, vagy csak a műanyag dobozba csomagolt, futár hozta meleg ebéd. Így aztán a panaszkodó zsibbadt lábát egy ötvenes nő emeli feljebb, s próbálja az összegyűrt kardigánt is jobban a feje alá simítani, hátha úgy könnyebb az ittlét. Ennyit tehet, többet nem, nem tudhatja, mivel árthat netán.
Tolókocsiban ül egy szikár, hajdan biztosan jó tartású férfi, szövetnadrágban, ingben, megadva a módját az ittlétnek. Nemrég kapta a rossz hírt, és mivel ilyen zsúfolt a terem, nem csak egyedül ő tudta meg, hogy kiújult a daganata, újra el kell járnia kezelésre. Viszi is hamarosan a mentő egy közeli intézetbe, de pizsamát, egyebet nem hozott, rokonai távol élnek, még csak telefon sincs nála, hogy felhívja őket. Egy fiatalember segíti ki mobillal, s így magyarázza látszólag teljesen nyugodt hangon a vonal túlsó végén lévő lányának, mi lenne a teendője. A kutya nyugtalanítja leginkább, otthon van egyedül, holnap feltétlen szólni kell a szomszédnak, vigyen át neki valami maradékot, hozzá van szokva az otthoni koszthoz, a száraz tápot nem eszi.
Leteszi a telefont. A mellette ülő nyugdíjas, vékony kabátot viselő, s a férjére várakozó nő együttérzően beszélgetni kezd, előbb csak a családról, majd a városról, benne egy régi moziról, aztán a háborúról, a menekültekről, s nemsokára már a honi politikáról. Gyorsan kiderül, egy oldalon állnak, közösen méltatják az orbáni géniuszt, egy picit közelebb is húzódnak egymáshoz, intimebbé válik a beszéd. Ez már egyfajta saját diskurzus, mintha látványosan el is különülnének a többiektől, a tömegtől, amelynek itt hiába magyaráznák rajongásuk okát, úgysem értenék. Az asszony táskájából még egy kis víz is előkerül, műanyag tartóban aprósütemény, megosztja a férfival, hisz ő immár nem csupán egy beteg, hanem elvbarát.