A csoportlélektani kutatások korai időszakában a szociálpszichológusokat az egymással rivalizáló csoportok működése, a rivalizálás csökkentésének lehetősége foglalkoztatta. A kutatók rátalálni véltek a megoldásra.
Kísérleti céllal rendre a rivalizáló csoportokat egyaránt fenyegető veszélyhelyzetet teremtettek, olyat, amelyet az egyes csoportok önmagukban nem tudtak elhárítani. A megoldás abban állt, hogy a csoportok a veszélyeztető helyzeten csak együttműködve, a rivalizálás alapját jelentő ügyet zárójelbe téve tudtak úrrá lenni. Erre a kényszerre a csoportok önmaguktól is rájöttek. Belátták, hogy a veszélyhelyzet elhárítása azon múlik, képesek-e erre a lépésre, azaz az együttműködésre. A veszélyhelyzet elhárításnak ezt a csoportcélokon túlmutató közös célját nevezték a kutatók fölérendelt célnak.
A rivalizálás-együttműködés kérdése a magyar politikai porondon is jelen van. Az orbáni rendszerrel számos kritikus áll szemben: pártok, szakszervezetek, civil szervezetek, életkori és foglalkozási csoportok képviseleti szervezetei. Ezek nemcsak bírálják az orbáni keménykedő diktatúra rendszerét, hanem kimondott céljuk e rendszer megszüntetése, a tisztességes többpárti parlamenti demokrácia, a szociális elemeket érvényesítő, az életesélyek egyenlőségét biztosító piacgazdaság helyreállítása. Nevezik ezt rendszerváltás 2.0-nak is. Esetükben ez a fölérendelt cél.
A kritikus szervezetek, elsősorban is a demokratikus elkötelezettségű pártok a célban megfogalmazott, várt eredmény elérésére az országgyűlési és önkormányzati választások során tettek kísérletet. Próbálkozásuk eddig eredménytelen maradt. Ez még akkor is igaz, ha a legutóbbi önkormányzati választások alkalmával némi eredményt azért elértek.
A politikai választások kimenetelét számos körülmény befolyásolja. Figyelmünket most összpontosítsuk elsősorban a demokratikus ellenzéki pártok együttműködésére. Ez a kiindulópontja ugyanis a kívánatos, fölérendelt cél elérésének, az Orbán-rendszer megszüntetésnek.
Nem kell politikai elemzőnek lenni ahhoz, hogy belássuk: a demokratikus ellenzék pártjai eddig nem voltak képesek a fölérendelt cél elérése érdekében az eredményes együttműködésre. Sokkal erőteljesebben jelent meg eddig az egyes pártok önérdekének, saját politikai céljainak képviselete. Markánsan vetődött fel ez a kérdés a minap, amikor a Momentum európai parlamenti képviselője, Donáth Anna közzétette véleménycikkét, melyben élesen bírálta a demokratikus oldalon az övével szövetséges-rivális pártot és annak elnökét.
A pártos önérdek, pártos öncél versus közös érdek, közös, fölérendelt cél ügyében nem kívánok történeti példákat felhozni – habár tudnék -, továbbá nem kívánom egyik pártot sem nevén nevezni, amelyik, noha hirdette a fölérendelt cél fontosságát, a gyakorlatban önző politikai céljait igyekezett érvényesíteni. A fölérendelt cél elérése érdekében az együttműködés fontosabb, mint tüskéket nyomni ide-oda.
Sem a szurkálódás, sem a különutas akciók soha nem erősítették az Orbán-rendszerrel szembeni küzdelmet: ellenkezőleg, minden alkalommal gyengítették, és akaratlanul is segítették Orbán rendszerének megszilárdulását.
Itt az ideje, hogy a közelmúlt történelme, tapasztalatai alapján a demokratikus ellenzéki pártok félretegyék a rivalizálást, és mindent megtegyenek a fölérendelt cél elérése érdekében. Egymás nyilvános bírálata, akár enyhébb, akár durvább formában, politikai ellenfelüket – Orbánt, a Fideszt – hozza helyzetbe.
Arról nem is beszélve, hogy az életkörülményeik drasztikus romlása miatt a rendszerrel elégedetlen embereket, akik már változást akarnak, elbizonytalanítja ez a civakodó belharc, mi több, eltávolítja a pártoktól. Nem véletlen, hogy a bizonytalanok, a pártot nem választó polgárok száma nő, miközben egyre többször, egyre több helyen jelenik meg a változást akaró emberek elvárásaként a civil szervezetek növekvő szerepvállalása.
Sajnos azt is látni kell, hogy a civil szervezetek egy része, noha ők is hirdetik az Orbán-rendszerrel kapcsolatos kritikájukat, azaz ha úgy tetszik, ők is azonosulnak a fölérendelt céllal, mégis elhatárolódnak a demokratikus ellenzéki pártokkal való együttműködéstől a cél elérése érdekében. Pedig nem bonyolult dologról van szó. Sem a pártok külön-külön, sem a civil szervezetek külön-külön, sem ez utóbbiak egymással ugyan összefogva, de pártok nélkül nem tudják rendszerváltó céljukat elérni. Ez nem egy laikus vélemény, hanem tudományos tárgyszerűségre alapozott, szigorú választási matematika.
A demokratikus ellenzéki pártokat támogató választópolgárok több mint hetven százaléka egyébként is pártjaik együttműködést tartja kívánatosnak. Ebben az összefüggésben nem érvényesül a társadalmi támogatottságban megjelenő különbség. Mindenkire, minden kritikus szervezetre, minden kritikus választópolgárra szükség van. Volt rá példa, hogy egyetlen szavazat döntött egy képviselői mandátum, majd a kormányzás dolgában. Ez nem hatalomtechnikai kérdés, hanem a politikai szándékok érvényesítésének ügye.
Ha a cél a 2026-os országgyűlési választáson kivívandó a győzelem, akkor fontos, hogy most (!), a jövő évi választás alkalmával a demokratikus ellenzék minden pártja, minden változást akaró szervezet olyan helyzetbe kerüljön, hogy bizonyítani tudja a kormányzóképességet. Ahogy ezt teszi Őrsi Gergely, Soproni Tamás, László Imre vagy Pikó András. Ha viszont marad a „majd mi megmutatjuk, hogy egyedül is képesek vagyunk” kékes-lilás ábránd, akkor marad az orbáni voluntarista centralizmus is. A kleptokrata gazdaságpolitika, a manipulálható butaság oktatáspolitikája, a fenntartható szegénységre alapozott szociálpolitika, az egyszer-mindenki-úgyis-meghal egészségpolitikája, az elefánt – vagy inkább a medve - hátán dübörgő kisegér tündöklése.
Pedig egyre többen és még többen látják a vetített kép és a valóság közötti különbséget. Egyértelműen kell fogalmazni: azok a rendszerkritikus szervezetek – pártok és más csoportok - és vezetőik, amelyek és akik nem hajlandók a fölérendelt cél elérése érdekében az együttműködésre, Orbán szekerét tolják, az Orbán-rendszer további erősödéshez járulnak hozzá. Ez ilyen egyszerű. Ez még akkor is így van, ha sok politikai elemző az etika magasföldjéről leszólja az Orbán-rendszer bűneit leleplező, a fölérendelt cél eléréséért rakkoló politikusokat. Szerintük az orbáni rendszert, általában a diktatúrákat választások alkalmával nem lehet leváltani, így fölösleges erőlködni … Ők is Orbán szekerét tolják. Mert a változás lehetőségébe vetett hitet rombolják, azok hitét, aktivitását gyengítik, akik a reménytelenség látszata ellenére is küzdenek, a változás előkészítésén dolgoznak.
Az Orbán-rendszer súlyos anyagi, társadalmi, erkölcsi és lélektani károkat okozott már eddig is. A rendszerkritikus szervezetek ezt azonos módon értékelik. Az orbáni folytatólagos károkozás megszüntetése és a normális életviszonyok helyreállítása érdekében szükség van a változásra. Ezt - még ha hangsúlykülönbségekkel is - e szervezetek ugyancsak azonos célként fogalmazzák meg. Az pedig kutatások által bizonyított tény, hogy a rendszerkritikus szervezetek külön-külön nem tudják az azonos, mindannyiuk által kívánt célt, az Orbán-rendszer megszüntetését elérni. Ha ez a három tétel igaz, akkor ebből tessék mindazoknak, akik erre hivatottak, a megfelelő következtetést levonni.
A tét óriási. Most, a jövő évi választások előkészítésének utolsó szakaszában bizonyítást nyer, hogy ki a felelősen gondolkodó, a nemzet sorsának javulása érdekében önérdekeit is alárendelni képes politikus, és ki az, aki csak a saját pecsenyéjét sütögető politikai nímand.
Jó, ha tudjuk: ha a fölérendelt cél elérése érdekében elengedhetetlen együttműködés elmarad, mi mind - a demokratikus ellenzéki pártok, a rendszerkritikus civilek, a változást vágyó és azért tenni is szándékozó emberek - megyünk a lecsóba.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.