„A Hamász nem egy terrorszervezet, hanem mudzsáhidek (Isten harcosai a dzsihád szent ügyében), akik a földjüket védik” – mondta a minap Erdoğan, amit a török parlament lelkes vastapssal jutalmazott.
Nem tennék kísérletet annak leírására, hogy a fenti kijelentést követően Orbán vajon a külpolitikai pávatánc mely, eddig még sosem látott koreográfiájának ellejtésére kényszerül Netanjahu és Erdoğan vigyázó tekintete előtt, ám a török elnökben valóságos koronatanút tisztelhetünk.
Lassan egy hónapja folyik a vita arról, hogy a Hamász gyalázatos akcióját minek nevezzük: civilizáción kívüli barbárok ostromának, brutális terrortámadásnak, palesztin szabadságharcosok népük igazságáért folytatott hősies felszabadító küzdelmének, vagy – ahogy azt Hadasz-Handelszman, Izrael magyarországi nagykövete tette – valóságos pogromnak.
Az alábbiakban az izraeli nagykövet álláspontját igyekszem alátámasztani, azzal a megjegyzéssel, hogy – a történelmi analógiákkal óvatosan bánva – a Hamász által végrehajtott vérengzés eszmeiségében, azaz vallási indíttatásában lényegi hasonlóságot mutat azokkal az ugyancsak vallási indíttatású pogromokkal, amelyek egy-egy rituális gyilkosság vagy szentséggyalázás vádját követően robbantak ki a középkorban, vagy a későbbiekben, akár Hmelnyickij kozákjai, akár a szélsőségesen vallásos szlavofil eszmeiségű feketeszázak kegyetlen és gyilkos pogromjairól legyen is szó.
A hangsúly minden esetben a vallásos indíttatáson van.
Sokat elárul Iszmáíl Hanijének, a Hamász vezetőjének már a gyalázat napján, október 7-én tett kijelentése, miszerint „Allah kegyelméből” kiűzzük az országból, a szent városunkból a zsidókat: „célunk világos: szent földünk, szent városunk, szent helyeink felszabadítása”, ugyanis semmilyen diplomáciai folyamat „nem vethet véget ennek a harcnak:” Saleh al-Raqab, a Gázai Iszlám Egyetem vallásprofesszora, a Hamász egykori vallásügyi minisztere a brutális merénylet másnapján így írt: „Ó, Allah, adj győzelmet a harcosoknak, engedd, hogy a zsidók hátába kést szúrjanak. Ó, Allah, pusztítsd el mind a zsidókat, bénítsd le a végtagjaikat, s fagyaszd meg a vért az ereikben.” A Palesztin Tudósok Szervezete október 21-én fatvát tett közzé, amelyben hangsúlyozták, hogy „vallásunk egyik fő kötelezettsége a cionisták elleni dzsihád, hogy felszabadítsuk az al-Aksza mecsetet és elűzzük a cionistákat Palesztinából, az iszlám szent földjéről”.
A fenti idézetek ugyanabból a vallási meggyőződésből fakadnak:
a Hamász ideológiája nem az iszlám elhajlása, hanem az iszlám több mai irányzata és lehetséges értelmezése közül az egyik, amely annak megvallói és gyakorlói részéről megkérdőjelezhetetlenül hitelesnek tekintendő.
A Hamász a szunnából (amely Mohamed próféta és társai szokásait tartalmazza) és a Koránból eredezteti az ideológiáját és a politikai hatalomról vallott nézeteit. Már Mohamed is több volt, mint próféta: egyszerre lehetett politikai vezető és hadvezér, bíró és (vallási) törvényhozó, vagyis az állami és szakrális funkciókat legfőbb vallási vezetőként egy személyben egyesítette, félreérthetetlenül kifejezésre juttatva, hogy a vallás (dín) és a világ (dunyá) terrénuma az iszlámon belül szimbiózisban létezik, egymástól szétválaszthatatlanul. Mindennek az alapját az isteni sugallatra megalkotott, következésképp mindenkor és mindenhol hatályos, megkérdőjelezhetetlen, és az élet valamennyi területén abszolút irányadónak tekintett isteni eredetű saría vallási törvénye képezi, vagyis a szent jog rendszere, amely szerint szükséges a társadalom egészét irányítani.
Az iszlám egyik alapfogalma a dzsihád, amelynek többféle interpretációja is ismert, ám elsődleges értelmében az iszlámért folytatott fegyveres harcot jelenti a hitetlenekkel és a hitehagyókkal szemben. A hitetleneket, a zsidókat és a keresztényeket az iszlámra való áttérésre kell felszólítani, ám ha ez kudarcot vall, katonai erővel szükséges fellépni ellenük.
A világ manicheus módon kétpólusú: egyik része a Dar al-Iszlám, az igazhitűek világa, másik része a Dar al-Harb, a háború világa, amelyek között örökös hadiállapot van, és a tűzszünet (hudna) sem a béke érdekében köttetik, hanem ideiglenesen, az újabb háborúra való felkészülés szándékával. Az iszlám területért folytatott harc a legszentebb kötelesség, és ebben nincs különbség a szunnita és a síita felfogás között.
Az expanzionista, végső célként az egész világot az iszlám alá beterelni szándékozó dzsihádnál még szigorúbb elvárások fogalmazódnak meg az „önvédelmi” dzsihád esetében, amely a már iszlámmá vált vagy „örök időktől” annak tekintett szent föld visszafoglalására irányul. Ez pedig még akkor is igaz, ha az iszlám jogtudósok között fennáll bizonyos nézetkülönbség: míg egyesek a „karddal való térítést” a Korán szellemiségével ellentétesnek tartják, addig mások ugyancsak a Koránból vezetik le a hitetlenek világának iszlamizálási feladatát, s megint mások szintén a Korán alapján mondják ki a szent harc kötelességét, hacsak a hitetlenek nem fogadják el az iszlámot (lásd az úgynevezett kard verseket, például „keltsetek félelmet [turhibúna – azaz terrorizáljátok] Allah ellenségeit”, 8:60; „Amikor összetalálkoztok a hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat”, 47:4; „Amikor a szent hónapok elteltek, öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket” 9:5; „Harcoljatok azok ellen, akik nem hisznek Allahban…” 9:29).
Akik nem érzékelik a mindenre kiterjedő vallási összetevőket, azok a Hamász terrortámadását a nemzetközi jogra hivatkozva kérik számon (védekezésre képtelen civil lakosság elleni háborús bűncselekmény stb.), csakhogy a Koránt alkotmányának tartó Hamász nem a nemzetközi jogot tekinti saját jogforrásának, hanem az iszlám jogrendszer nemzetközi kiterjesztését (as-siyar), amelynek az iszlám világán kívüli nemzetközi konzekvenciái nincsenek. S igaz ugyan, hogy egyes muszlim jogtudósok elítélik a civil lakosság, nők és gyermekek elleni támadást, de mások (így például a nagy hatású, tavaly elhunyt Yusuf al-Qaradawi, a Katari Egyetem Szunnita Tanulmányok Tanszékének vezetője, a Muszlim Tudósok Nemzetközi Szövetségének elnöke) azt állítják, hogy Izraelben nincs civil lakosság, ugyanis minden izraeli állampolgár a palesztinokat elnyomó és az iszlám földet megszálló ördögi cionizmus eszméjének harcosa, s mindannyian támogatói, leadott szavazataikkal, befizetett adóikkal, propagandájukkal, a cionizmus elveinek tanításával és továbbadásával a hódító eszmeiségnek.
Olyannyira, hogy akad, aki egész Izraelt egy nagy katonai tábornak tekinti, így hát „a palesztinokat megilleti a jog, hogy Izrael minden lakosára csapást mérjenek”. Ezek az érvelők annak adnak hangot, hogy habár a Próféta a nők, az idősek és a gyermekek elleni támadásokat szigorúan tiltotta, de ez a tilalom két hadsereg megszokott háborújára vonatkozott csupán. Ám a palesztin helyzet más, minthogy ott a szent ügy könyörtelen ellenségével találja magát szemben az igazhitű.
Mindenesetre sokatmondó, hogy a mai iszlám gondolkodás – olykor saját hagyományával ellentétben, ám az interpretációs kereteket a maga képére és szándéka szerint parttalanná téve – adott helyzetben miként is tekint mindenkit, apró csecsemőt és magatehetetlen idős embert, terhes asszonyt és tizenéves fiatalt egy egész nemzeten belül, kivétel nélkül a gonosz ügy harcosának, beleértve azokat is, akik semmiképpen sem minősülhetnek fegyveres katonáknak, hanem mindössze a szó, a beszéd harcosainak. Tekintettel arra, hogy minden zsidó megszálló, szükség esetén tehát velük szemben minden erkölcsi korlát félretehető, s az erkölcsi szabályok érvényüket vesztik.
Az öngyilkos merényletek fogalma ugyancsak a nyugati világ sajtójának és közbeszédének hibás terméke, amely szintén csak súlyos félreértelmezésekre adhat okot. Az iszlám rendszerében az öngyilkosságot a Korán a biblikus hagyományhoz hasonlóan szigorúan tiltja, csakhogy az iszlám fényes győzelméért az öngyilkosságot is vállaló igazhitű cselekedetét nem is „öngyilkos hadművelet”-nek (amaliya intiháriya) nevezik, hanem „mártírhalál hadművelet”-nek (amaliya isztishadiya), vagyis a cselekedet végrehajtójáról nem az öngyilkosnak kijáró megvetéssel, hanem a mártírságot (saháda) vállalónak kijáró tisztelettel emlékeznek meg. S ennek eredményeként kerül be (robbantja be magát) a mártírságot vállaló igazhitű közvetlenül a paradicsomba, ahol borpatakok mentén, telt keblű, nagy szemű hurik ölében leli meg kiérdemelt, örök boldogságát.
Palesztina földje az iszlám tudatában szent föld, s mint ilyen, waqf, azaz elidegeníthetetlen vallási birtok. Jogi státuszát az határozza meg, hogy nem bocsátható áruba, minthogy a nemzeti határokon túlterjeszkedő muszlim umma mindenkori közös tulajdona, ahol az egyes nemzedékek csak haszonélvezői a területnek. Palesztina földjére fokozottan igaz, ami minden más földre igaz, amelyet az iszlám valaha is meghódított: örök és kétségbevonhatatlan muszlim tulajdont képez. Semmiféle idegennek, semmiféle hitetlennek, sem zsidónak, sem kereszténynek semmilyen joga sincs a földhöz: a földet még kártérítés ellenében sem lehet eladni, s az iszlám szent földje nem válhat politikai béketárgyalások, alkuk vagy kompromisszumok ember szabta részévé. Az a szent küzdelem, amely ezért a földért folyik, a vallási vezetők kifejezésével élve a szükségszerűség és nem a szabad választás dzsihádja. Ennek a harcnak az anyagi és minden egyéb formában történő támogatása az iszlám világ egésze számára kötelező, s a Hamász magára hagyása kimerítené az iszlám szellemiségével való konfrontálódást.
Ebben a szent háborúban minden megengedett: a megszállókat, akik saját magukat és tulajdonukat tették ki a pusztulásnak, akár gyermekeik meggyilkolása árán is ki kell űzni egész Palesztina földjéről. Mint láttuk, ehhez elfogadott és „szentesített” eszköz az öngyilkosság, de akár még a muszlim harcosok megölése is megengedett, ha a megszálló hadsereg élő pajzsként használja fel őket.
Vagyis a Hamász valamennyi elborzasztó cselekedete mélyen benne gyökerezik a klasszikus iszlám szellemiségében. Vagy pontosabban fogalmazva, a Hamász eszmeisége ennek a hagyománynak egy lehetséges és „konzekvens” értelmezése, amelynek más, ezt cáfoló interpretációk és narratívák legfeljebb csak ellentmondanak, de amelyek ez utóbbit képtelenek semlegesíteni.
A Hamász és minden más fundamentalista iszlám irányzat önfelfogása szerint súlyos hitehagyásnak minősülne Izrael létjogosultságának elismerése.
Minden békemegállapodás csak időleges lehet, tartós békét és racionális megállapodást legfeljebb a vallási keretek, a tanítás és a hagyomány megtagadásával, vagyis hitehagyással lehetne elérni, ami az igazhitű számára elképzelhetetlen és felfoghatatlan.
A Hamász tehát továbbra is számíthat az iszlám világ politikai, pénzügyi, erkölcsi, fegyverkezési és propagandisztikus támogatására, mivel ideológiája széles körben vonzó a hagyományos muszlim világ számára, amely – mint ismeretes – elsősorban nem nemzetben, hanem az ummában, a muszlimok határokon túl nyúló közösségében gondolkodik.
A fenti tényeket a nyugati politikai döntéshozóknak messzemenően figyelembe kell(ene) venniük, mind a közel-keleti, mind a nyugat-európai politikájuk kialakítása során. Mindennek a nyugati gondolkodás paradigmaváltásához kellene vezetnie, minthogy a fenti ismeretek hiányában minden racionális, észszerű, előremutató és a kölcsönösség elvén nyugvó megoldási szándék, továbbá valamennyi, a zsidó-keresztény hagyományból és a jogállamiság klasszikus liberális tanításából eredő jogszerű és humanista indíttatás, valamint minden felvilágosult-aufklérista remény, amely a vallásokra vagy mint nem létező, de legalábbis mint kihalófélben lévő jelenségekre tekint, s ennek megfelelően azokat megkerülhető és/vagy idejétmúlt, lényegtelen tényezőknek gondolja, esetleg úgy véli, hogy minden vallás a szeretetről, a békéről és az emberiség családjának nagy testvériségéről szól, s ahol nem számolnak az emberben működő irracionális igényekkel és motivációkkal – mindez előre kiszámítható módon csak további és egyre súlyosabb tragédiákat okozhat.
Vagyis a Hamász tekintetében semmiféle józan, mindkét fél számára kielégítő kompromisszummal nem érdemes számolni, továbbá azzal sem, hogy okos és bölcs politikával, anyagi és egyéb kecsegtető előnyök, különféle gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi megállapodások biztosításával elérhető a szervezett elszigetelése az igazhitű muszlim világ többi részétől.
Nem először mondom, s tartok attól, nem is utoljára: vallási-hitbéli kérdésekben nincs lehetőség a józan kompromisszumokra, kiváltképp ott, ahol a társadalmi lét minden elemét vallási tételek és tanítások határozzák meg, ahol a politikai hatalom transzcendens legitimáció után kutakodik, ahol nem valósult, vagy ab ovo nem valósulhat meg állam és egyház elválasztása, ahol az egyházak és felekezetek közjogi tényezőkként kívánnak jelen lenni, s ahol a szent ügyeket a fundamentalista elkötelezettség a fegyverek meggyőző erejével törekszik nyomatékosítani.
