A kert, ami pár hete még buja volt, lassan, melankolikusan, mégis valami eredendő méltósággal adja meg magát a hideg napoknak. Még mintha fej fej mellett küzdene egy darabig a bőség a szükséggel, élet a halállal, virágzás a hervadással. Lám, a japánbirs bokrain elszáradó levelek között megjelent néhány halvány piros virág, finoman keretezve a verebek lakta, levelek vesztette barna ágakat. Vörösen duzzad a csipkebogyó, de csalfa tündérként szirmokat bont egy-egy ága, mintha nem tudná, tavasz, nyár vagy valami egészen más évszak köszöntött be. A fagy csípte, kornyadó paprikabokor mögött élénken dugja ki a fejét a harsány zöld spenót, s úgy sorjázik szép rendben, huszárosan, mintha egészen februárig itt akarna maradni velünk. A keleti ízekkel kecsegtető ázsiai kel is kidugta a fejét, s ha nem is nő már valódi zöldség méretűre, salátába így is kellemes. Sóskából még fazéknyi mártást főzünk a fűszeres fasírt mellé, leveleit csak tőből csippentjük, hátha kibújik pár hét múlva megint. A nyáron magjait szórt koriander most zsenge hajtásként éledez, beterít egy egész magas ágyást, hosszú évek várakozását és csalódottságát helyretéve, hisz eddig palántaként hiába babusgattuk, alig néhány levelet hozott, és az is hamar odalett.
Partiznak az egerek a tökföldön, olyan cselesen, hogy már csak nyomait látjuk a virgonc tivornyázásnak. A szép, hamvas szürke héjú nagydobosi sütőtök messziről látszólag teljesen ép, ám amikor a kacsról szednénk, feltáruló belseje tele van apró rágásnyomokkal, a kitartó falatozás sűrű lenyomataival. Itt-ott még kanyargós járatokat is találunk, mintha az apró lények külön parancsba kapták volna az egérkirálytól, hogy rágjanak minél girbegurbább utakat. A megcsócsált részeket a kecskék kapják, a magokat leszárítjuk, eltesszük tavaszra, hadd legyen belőlük új élet megint.
Pottyannak földre a diók, de hasznukat nemigen látjuk. Barna, lompos farkú mókus előz a betakarításnál, könnyű neki, hajnaltól alkonyatig teli van idővel, lesben állva hegyezheti csúcsos, pamacsos füleit, vizslathatja a fonnyadó burkokat, leszedheti a fáról, felkaphatja, amint landol. Már látjuk, övé lesz a teljes hozam, legfeljebb a lyukas, csemege nélküli, kiszáradt héjakat gyűjthetjük majd be, jó lesz télen a gyújtós mellé, kellemesen ropog a kazánban, és legalább nem vész kárba ez sem. Almából sem maradt hasonló okokból a hátsó kertben, hisz ott meg a birkák és a kecskék kelnek versenyre az égből hullott mannáért, ha meg marad egy-két csuma, azt a kacsák, libák falják fel.
Még minden zöld, egy-két levél sárgállik csak, lehullva pöttyözik az élettel teli gyepet. Ha most készítenénk itt pillanatfelvételt, azt hihetnénk, épp ereje teljében kaptuk el a természetet, a tökélyt, miközben az elmúlás jelei már ott vannak minden feszes fűszálon, csalókán kibimbózott virágban, bokron ragadt édes málnán, legfeljebb az emberi szem számára egyfajta illúzióként, láthatatlanul.