- „Szavak közötti tér fehér labirintusában”

Tompa Andrea
IV. kerület – Andor látogatása

2009-től él családjával Újpesten Tompa Andrea. Több véletlen összejátszásának eredménye, hogy meg tudták venni a 120 éves házat – első közös ingatlanjukat. Amikor felkérték, hogy írjon egy fejezetet a főváros egyik kerületéről a Budapest Nagyregény című kötetbe, egyértelmű volt számára, hogy csak Újpestről írna. Olyannyira, hogy ha nem adják neki a IV. kerületet, akkor el sem vállalja a feladatot. Nem volt ismeretlen feladat Újpestet górcső alá vennie, mert tavaly indult egy pályázaton egy kutatásalapú, újpesti tematikájú, realisztikus szöveggel, amelyben rengeteg helyszín, ember és interjú is volt. Az első fordulón túl is jutott, de a másodikra már nem írta meg a szöveget, mert időközben „elnémult az izgalom benne” a dráma mint műnem iránt.
„14 évvel ezelőtt Újpest egyik csendes, kertes házas részén bicikliztünk a férjemmel, és egy téglakerítésen megláttunk egy telefonszámot, amely egy eladó házhoz tartozott. Ránéztünk a házra, aztán egymásra, és úgy gondoltuk, ez jó volna” – meséli az író. Akkor volt a gazdasági világválság. Az ingatlan egy ír befektetőé volt, aki a saroktelekre egy 12 lakásos társasházat akart építtetni, de a válság miatt lemondott erről a tervéről, minél előbb szabadulni akart a telektől és a háztól. Még kedvezményt is adott, így a nagy belmagasságú öreg házat – amely mára védett épületté vált – igen jó áron tudták megvenni. A kertben eperfa, birsalmafa és rengeteg rózsa nyílik, valamint többféle zöldség is – ültetőkedvtől függően. Próbálták az épületet a maga régiségében megtartani, nem cserélték le például az eredeti nyílászárókat műanyagra. A csendes utca éppen a jómódú és a szegényesebb rész határán van, most gyér a forgalom, és mivel biztonságos városrész, a gyerekek az utcán is játszhatnak.
„Nincsenek itt gyökereim, csak 14 éves tapasztalatom. Kötődöm sok mindenhez, próbálok mindent helyben intézni, felfedezni a helyi értékeket. Nagyon szeretem, hogy közel van a Duna, a természet, több erdő, parkok is, és a Népsziget. A könyvtár nagyon jól működik, szeretem, és ők is engem” – sorolja a pozitívumokat. De azért hiányoznak is dolgok: leginkább az, hogy nincs könyvesbolt, csak antikvárium. Nincsen olyan közösségi tér, ahol kortárs kulturális események történnének, egy jó kiállítás, beszélgetés, filmvetítés. Hiányzik egy kuckós teázó, kávézó, ahol könyvek veszik körül az embert, ahova szívesen beülsz beszélgetni, olvasgatni.
Nyáron vannak családi és gyerekprogramok, a roma önkormányzat közösségi tere és a sporthelyek is jól működnek. Ugyanakkor az UP Rendezvénytermen kívül nincs más színházi tér, az UP-ot Pintér Béla megtölti, de talán kisebb színházra is lenne igény. „Sokfajta ember él itt, különböző dolgokkal lehetne megszólítani a különböző közösségeket. Figyelembe véve a helyiek vágyait, jobban lehetne és kellene is sáfárkodni a helyi szellemi erőkkel” – véli az író. Akinek a Népsziget a szívügye, amit tisztábban lehetne tartani, és több közmű is elférne rajta. Arra a felvetésre, hogy mit szólna, ha Újpest díszpolgári kinevezésben részesítené, először nevet, majd kifejti, inkább segítene abban, hogy találjanak erre érdemesebb embereket, hiszen vannak, akik többet tettek és szimbolikusabb figurái a kerületnek, akiknek újpesti lenyomatai jóval nagyobbak. Például a színvonalas és érdekes cikkekkel teli helytörténeti folyóirat készítői.
A Budapest Nagyregényben írt történet központi figurája egy Újpestre „száműzött” politikus, egy pártiroda-vezető. Olyan karaktert kellett találni, aki valamilyennek képzeli ezt a kerületet, akinek vannak elő­ítéletei. A politikus azért érdekes, mert kettős szerepű: egyszerre van hatalmi helyzetben, ugyanakkor alárendelt, kiszolgáltatott is. Olyan ez a figura, mint egy lencse: sok mindent magába tud gyűjteni, igazi sűrítmény. Értenie kellene egy városrészhez, annak működéséhez, az emberekhez, a marketinghez, kellően pökhendi, és van küldetéstudata. Egy olyan archetípus, aki megmutatja, mitől rossz a magyar politika.

                                                                                                  K. V.

Kemény Zsófi
VII. kerület – Struccpolitika

Kemény Zsófi nagyon szereti a VII. kerületet, bár a „nappali kerülethez” csak egy vékony családi szál köti (az anyai nagyapja a Dob utca 53.-ban nőtt fel), az éjszakaihoz viszont annál több. Minden fontos dolog, amit eddig csinált, ebből a városnegyedből indult, vagy erről szól. A Mika Tivadar mulatótól az Úri Murin át a Rácskertig. „A 2010-es években még egyértelműen itt koncentrálódott a bulinegyed, azóta azért igyekszik kicsit nyújtogatni a csápjait más kerületek felé is. A magam részéről ennek annyira nem örülök (az itt lakók, gondolom, annál inkább). Én szerettem, hogy az élet itt koncentrálódott. Hogy minden éjjel mindenkivel ugyanott lehetett találkozni. Ha szétszóródnak a helyek, csökken a véletlen találkozások száma, és minden olyasmi is kevesebb lesz, ami azokból születhet. Vagyis kábé minden, ami miatt érdemes reggel felkelni, és este felöltözni” – mondja Zsófi, aki az identitása meghatározó részének érzi, hogy budapesti. „Minden, amit valaha írtam, Budapesten játszódott, úgyhogy ha nem is volt mindig konkrétan szó a városról, akkor is volt köze hozzá. Szeretek utazni, és azt vettem észre magamon, hogy hiába nem akarom, minden várost Budapesthez mérek, és ott érzem igazán jól magam, ahol felfedezem a hasonlóságot. Nem tudom elképzelni, hogy ne ez legyen az otthonom. De azt is gondolom, hogy minden helyet az emberek tesznek olyanná, amilyen, úgyhogy ha Budapestet nem mi laknánk, nem ez a város lenne.”
Kerületfejezetében egy össze nem illőnek tűnő pár ragad az első randin egy erzsébetvárosi szabadulószobában, ami egy metafora a szövegben. „De persze az is eszemben volt közben, hogy a szabadulószoba valahol hungarikum, és ha nem is itt találták fel, de itt, éppen a bulinegyedben terjedt el először” – jegyzi meg Zsófi, aki egyszer járt ilyen helyen, a gimnáziumi barátaival. „Ők a legokosabb emberek, akiket ismerek. Töredékidő alatt kijutottunk. Én semmit nem tettem hozzá, csak kihalásztam egy kulcsot egy üres páncél kezéből. Csak halkan teszem hozzá, hogy rajtam kívül, aki a magyar nyelvbe vagyok zárva, csak hárman élnek már Magyarországon közülük.”
A nagyregényen párhuzamosan dolgozó írók a kezdetektől tudták, hogy ki min dolgozik, először a fejezetek szinopszisát olvashatták el, aztán szépen lassan felkerültek a félkész, majd kész fejezetek egy közös felületre. „Mindenki a saját tempójában dolgozott, így először nem abban a sorrendben olvastam őket, ahogy végül a könyvben vannak. És az az olvasás sem sima olvasás volt, mert böngésznünk kellett egymás szövegében, hogy mihez tudnánk kapcsolódni, milyen motívumokat, történetdarabkákat, szereplőket tudnánk a saját szövegünkbe átemelni, úgyhogy ebben a munkaszakaszban inkább detektívek voltunk, mint olvasók. De alig várom, hogy ha végre majd a kezemben tarthatom a könyvtárgyat, az elejétől a végéig elolvassam, és lehetőleg azzal az örömmel, mintha először olvasnám. És persze lesznek benne olyan részek, amiket tényleg először fogok látni, és remélem, hogy tele lesz még meglepetéssel.”

                                                                                         F. Szabó Kata

Simon Márton
IX. kerület – Séták és más tévedések

Húsz éve él Budapesten, nagyjából 18 különböző albérlethez volt szerencséje, „pesti identitása ingatag”, azaz néha még mindig kissé kívülállónak tartja magát Simon Márton költő, műfordító, aki, mint mondja, körbelakta a belvárost, bár élt az első és a második kerületben is.
„Az előmunkálatok során több körben zajlott egyeztetés, hogy ki melyik kerületet kapja vagy választja a Budapest Nagyregényhez. Én az akkor felmerülő opciók közül csak a Ferencvárosról mondhattam el, hogy ismerem, sőt érzések és emlékek fűznek hozzá, a Corvin negyed sarkán éltem is talán fél évet. A Kálvin térre jártam egyetemre, az évtizedek alatt rengeteg ottani szórakozóhelyen megfordultam, a belső és a külső Ferencváros is jócskán terepe volt az életemnek. Szóval van létező, konkrét viszonyom ezzel a városrésszel, ezért is írtam végül a IX. kerületről. Számomra a pestiség »ethoszának« köze van Ferencvároshoz, lévén ezek a belső kerületek képviselik, teremtik, formálják meg azt, amit pesti nyelvnek, pesti identitásnak, sőt pesti humornak hívunk.”
Noha a focival nincs semmilyen viszonya, a költő mégis úgy vélte, Ferencváros történetéről nem lehet az FTC nélkül beszélni. Így lett novellájának egyik központi motívuma egy szilveszteri gálavacsora a Fradi-pályán – a történet egyik szála egy likőrgyári vegyész körül bonyolódik az 1920-as évek egyik szilveszterén.
Rengeteget kutatott, hogy írása részleteiben ne csak hiteles, de pontos is legyen, az Arcanum és a Magyar Elektronikus Könyvtár adatbázisait bújta, várostörténeti oldalakat böngészett, napilaparchívumokat, bűnügyi beszámolókat, képes újságokat és szlengszótárakat olvasott. Így szembesül azzal is, hogy bizonyos részeken szinte minden háznak önálló története van. Például írásának egyik hőse a Mester utca 4.-ben lakik, amivel szemben anno Bujtor István és Frenreisz Károly is élt. Ezt a szemben álló, patinás, gyönyörű házat azután Simon heteken át Mester utca 1.-ként próbálta megtalálni különböző archívumokban, sikertelenül. Végül a Fradi archívumában a fotók között véletlenül bukkant rá egy képre, amiből kiderült, hogy ez valójában a „híres Ferenc körút 9–11.”, itt működött a Széchenyi kávéház, az akkori fradisták törzshelye.
És ez csak egy váratlan nehézség volt a sok közül. „Nem vagyok gyakorlott prózaíró, mégis kerülni próbáltam a kisiskolás, leegyszerűsítő megoldásokat, de azért azt akartam, hogy legyenek látható motivikus összefonódások. A történet fikció, de ami a szereplőktől elhangzik, amikre hivatkoznak, az mind valós és igaz” – mondja.
Novellájának másik szála az ezredfordulón játszódik, 2000. december 31-én, így a szilveszteri hangulat és a tűzijáték itt is adott volt. Simon az ezredfordulón 16 éves volt, az ekkori főszereplője valamivel idősebb, rajta keresztül igyekezett egy akkori „életérzést” visszahozni, ezért a szövegben olyan ikonikus tárgyak is visszaköszönnek, mint a Nokia 3310-es mobiltelefon. „Az ezredfordulós szlenget nehéz volt rekonstruálnom, azon sokat görcsöltem. A szórakozóhelyek miatt Závada Pétert hívtam fel, aki akkoriban a Kultiplextől nem messze lakott, tőle kérdeztem meg, hogy szerinte volt-e ott buli az ezredfordulón. Persze ő sem tudta. Viszont találtam több ősi, 2002–2004-es eredeti partifotós weboldalt, ahol ennek a korszaknak a szilveszteri és nem szilveszteri technobulis képei vannak fent. Konkrétan az ezredfordulóról a régi index.hu-s cikkek még most is elérhetők. Ez egy nagyon jó feladat volt, szerettem a sok kutatásból irodalmi szöveget alkotni.”
Simon Mártont Budapest jövője ugyanígy foglalkoztatja, szívesen megnézné, milyen lesz a város 100 év múlva. Reméli, hogy nem egyenlakóparkokkal és stadionokkal lesz telepakolva. „Ha egy városnak van magáról víziója, és olyanok vezetik, akik nemcsak szeretik, de értik is, és főleg nem félreértik, az azért sokat segít.”

                                                                                           Krausz Viktória

Dragomán György
XXIII. kerület – A sellő harapása

Dragomán György a XXIII. kerületben játszódó fejezetét írta a nagyregénynek, bár személyesen nem kötődik Soroksárhoz, sorsolással kapta meg Budapestnek ezt a részét. „De ez nem is fontos, számos olyan várost használtam már helyszínnek, ahol épp csak futólag, néhány órára jártam, (Stockholm, Wrocław, Madrid jut hirtelen eszembe), és néha még ennyi sem kell az ihlethez: egyszer egy észt világítótoronyról írtam egy szöveget, a tornyot csak videón láttam, de a novellát aztán később fordításban közölte a helyi újság, mert valahogy megtudták, hogy írtam róluk. Soroksárban az volt az érdekes, hogy egy régi sváb falu, történetében hasonlít Budaörshöz, ahol lassan már tizenöt éve élek, és a sorsa kicsit összefonódik Pesterzsébetével (’94-ben vált szét a két kerület), Pesterzsébetet pedig a feleségem, Szabó T. Anna írta meg, és ezt a válást annyiban tematizáltuk is, hogy elváltak egymástól a szereplőink – már csak emiatt is van némi kapcsolat a fejezeteink között” – meséli.
Szövegében a kilencvenes évek alvilági életébe nyerünk betekintést egy házban megláncolva raboskodó férfi történetén keresztül. „A szabályok szerint az én történetemnek 1994 után kellett játszódnia, akkor jött létre a kerület. Mindig is akartam írni a kilencvenes évek vadságáról, amikor párhuzamosan zajlottak az olaj­ügyek és a jugoszláv polgárháború. Amikor kutatni kezdtem, találtam egy érdekes helyszínt, a Zöld Béka nevű, azóta már sajnos bezárt vendéglőt, az újranyitáson készült fotókon erősen rajta volt a posztrendszerváltás kalandos hangulata. Aztán megláttam valahogyan a fejemben a seblázát reklámszatyrokba fagyasztott jégtömbökkel gyógyító sebesült egykori nyomozó figuráját (látomásos író vagyok, magam se tudom, ez hogy történik pontosan), de a jéggé fagyott sárga centrumos zacskó felragyogott, ahogy rásütött a leengedett redőny résein áttűző augusztusi napfény, és akkor már tudtam, hogy amit írok, az egy kicsit A Halál kilovagol Perzsiából című Hajnóczy szöveg noir változata lesz, úgy, hogy közben egy sváb szecessziós családregény vége is.”
Dragomán György marosvásárhelyi születésűként élt Szombathelyen, Budapesten, Helsinkiben, Berlinben és Budaörsön is huzamosabb ideig. Azt mondja, bárhol otthon tudja érezni magát annyira, amennyire ez egyáltalán lehetséges. „Azt hiszem, életem első tizenöt éve volt ebből a szempontból a legmeghatározóbb. Az igazi otthonom mégiscsak a papíron van, a szavak közötti tér fehér labirintusában. De ha hosszabb ideig nem vagyok Magyarországon, néha megesik, hogy álmodom Budapestről, és amikor visszaérkezem, ha csak lehet, minél előbb átsétálok egy-két hídon a Duna fölött.” Munka közben csak a szinopszisokat és Szabó T. Anna szövegét olvasta, akivel párhuzamosan is dolgoztak néhány napig, a többiekét csak akkor a könyv megjelenésekor olvassa el. „Tudtam azt is, hogy enyém lesz az utolsó szöveg a könyvben, örültem neki, hogy rám hárul a befejezés szép feladata.

                                                                                                      F. Sz. K.