A Bethlen Téri Színházban találkozunk, ahol Stern Lili előadóművészi pályafutása elkezdődött, és most is itt lép színpadra <3 Core című előadásával, mely egyetlen este, november 9-én látható két alkalommal. Több év telt el, az élete is számos fordulatot vett, mielőtt visszatért ide, a gyökereihez. Az SZFE-botrány volt a vízválasztó, ami után először New York államba, majd a keleti partról a nyugatira költözött.
„Egyszerűen ott kaptam állást. Már a diplomázás előtt fél évvel elkezdtem munkát keresni, végül Napába vettek fel, ahol most klasszikus zenei fesztivált szervezek egy nonprofit szervezetnél. A Napa-völgy Kalifornia híres borvidéke, ahol egyrészt milliárdosok élnek, akiknek például San Franciscóban van a lakásuk, és itt vannak villáik. Másrészt Mexikóból jönnek ide a vendégmunkások, akik leszedik a szőlőt, feldolgozzák, hogy aztán palackonként százezer forintért eladják az ebből készült bort. Itt nincs igazán dolgozó középosztály, vagyis vagyok én, meg még pár ember” – mondja a kinti életéről.
Eltűnt a világfájdalom
„Amerikában kulturálisan beilleszkedni úgy tudtam, hogy próbáltam embereket rávenni, hogy elhiggyék, nem nagyon fura vagyok, csak egy kicsit – meséli nevetve. – Sokat beszélgetek velük arról, mik a különbségek Amerika és Európa között, amelyek önmagukban nem ördögtől valók, pusztán csak különbségek. Van olyan is, amit átvettem tőlük. Már kevésbé vagyok mélabús és depresszív, szerintem alapból sosem voltam az, de az a világfájdalom, ami a magyar művészekre jellemző, már nincs bennem. Már nem gondolom, hogy mindent egyfolytában meg kell beszélni és szétanalizálni. Régen mindenkivel vitatkoztam, ma már ez nincs így. Nem vonz a szabadúszó lét sem, amiről azt gondoltam, nekem is ezt kell csinálni. Most értékelem a stabilitást, és minden mást, ami szerelemmunka vagy művészet, akkor csinálom, amikor van rá időm, és van mit mondanom.”
Arról kérdezem, mennyire követte, mi történt azóta az itthoni szcénában – hogy rengeteg független alkotó külföldre ment, vagy elhagyta a pályát, egész társulatok búcsúztak el a hivatásuktól.
„Számomra ez az SZFE-s demonstrációval kezdődött, én abban teljesen tönkrementem, ráment a mentális, emocionális és fizikai egészségem is. Ott álltam, hogy megvan az alapképzettségem, de akkor most mindent csináljak ugyanúgy tovább, majdnem semmi pénzből? Mert felfelé nagy út nincsen, csak a Trafó színpada. Egy idő után ezt is elengedtem, nem láttam már perspektívát. Az évfolyamomról szinte mindenki elment drámatanári irányba, amivel nekem se lett volna gondom, szerintem jól is csináltam, csak nem vagyok pedagógusalkat. A másik fontos irány, amit az egyetemen kaptunk, az a művészetközvetítés és -menedzsment volt, amit Gáspár Máté képviselt (ő az első oktatók közt hagyta el az egyetemet, miután Vidnyánszky Attila átvette a vezetést – a szerk.), erről meg éreztem, hogy én ezt akarom csinálni. Tudtam, hogy Máté is külföldön tanult, csak Franciaországban, hát akkor nekem is ki kell menni. Utána is végig követtem az eseményeket, már azért is, mert a szüleim is művészeti területen dolgoznak, csak a filmben, nem a színházban. Az itthoni folyamatoktól a mai napig rosszul vagyok, mert érzékeny emberként ezeket nagyon átveszem. A Covid alatt benne voltam minden létező érdekvédelmi csoportban, sok emberrel beszéltem, akik tényleg akartak csinálni valamit. De ahogy vége lett a járványnak, mindenki szétszéledt, összetarthatatlan volt a szakma, én meg ott ültem 21 évesen, hogy akkor váltsuk meg a világot, és szerintem mindenki őrültnek és idegesítőnek tartott. A mai napig legalább félévente beszélek Barda Beával és Szabó Gyurival a Trafó vezetőségéből, hogy ők mit látnak, mi van otthon, és én mit csináljak. Nagyon a szívemen hordozom ezt az egészet, de ennyit tudok tenni. Biztos, hogy volt bennem messianizmus, hogy ha tönkre is megyek bele, én ezen változtatni fogok, ma már ez nincsen.
Vannak dolgok, amik vagy menthetetlenek, vagy több ember kell köré.
Közben azt is beláttam, hogy nekem még többet kell tanulnom, és nem 21, hanem mondjuk 35 évesen elkezdeni a változásért dolgozni.”
Rövid szolidaritás
Nemrég kiírták a pályázatot a Trafó ügyvezetői posztjára (miután Barda Beáta nyugdíjba megy – a szerk.), érdekel, vajon Lili milyen típusú vezetőt látna itt szívesen. „Vicces, hogy ezt milyen sokan átküldték nekem, de nyilván nem pályázhatok, mert nem felelek meg a kritériumoknak. Én azt gondolom, nem egyetlen vezető kellene, horizontálisabban kellene működnie az intézménynek. Magas a mérce is, olyanok tudnak nevezni, akik negyven pluszosak, van vezetői tapasztalatuk, vagy olyan a végzettségük, például jogász, közgazdász, amivel a kortárs előadó-művészetben nagyon sokan nem rendelkeznek. Szerintem jó lenne olyan menedzser, akinek van külföldi tapasztalata is, vannak ötletei, és akiben van vidámság, legalább az elején. Aztán ami körülveszi, a politika, meg a magyar mélabú, óhatatlanul rá is hatással lesz.
Persze ahol én vagyok, ott is megvannak a problémái az embereknek, de lélekben még mindig ez érdekel, ez a kicsi kortárs tánc és színház, meg Magyarország.
Ha nem tudok ebből megélni, ha nem jönnek el az előadásomra az emberek, akkor itt mit csináljak? Ha van is szolidaritás, mint az SZFE-s demonstrációkon, abból se lesz semmi. Társadalmilag hasznos, ha összefognak a tanárok, a művészek meg a mentősök egymással, de így is szétverték az SZFE-t. Aztán lett a freeSZFE, ami kezdetben jól ment – ez is fura érzés, hogy ők megkapták azokat a tanárokat, olyan képzéseket, amelyekért mi már az egyetemen folyamatosan lobbiztunk –, és most már nehezen tudnak pénzt szerezni rá. Magyarországon a szolidaritás rövid távú, a dolgok kifutnak, és az emberek széttárják a kezüket, hogy én eddig bírtam, és kész. Nincs meg az a filantróp beállítottság, ami Amerikában, de teljesen más árkategóriákról is beszélünk, és akik kint milliárdosok, azok sincsenek feltétlen úgy a politikához kötve, mint itthon.”
A kormány GDP-arányosan ugyan sokat is költ kultúrára, ám ebből csak a számára kedves művészeti szféra részesül. Hallani olyan tervekről is, hogy Vidnyánszky Attila hamarosan egy személyben diszponálhat valamennyi fővárosi színház költségvetése fölött. „Erre nem is tudok már mit mondani, annyira groteszk. Közben meg tragikus, ismerek embereket, akiknél ilyen lépések szívinfarktushoz vezettek. Én még nem voltam például a Lovasszínházban, szerintem el kellene mennem megnézni. Addig azért nem mondok róla véleményt, mert ők is úgy mondanak rólunk véleményt, hogy nem jönnek el az előadásainkra” – véli a koreográfus.
„Lehet, hogy rossz lesz”
Mostani előadásán két és fél éve kezdett dolgozni. Még 2019-ben megkérdezték tőle, lesz-e a darabjának folytatása. Ezen akkor meglepődött, de elkezdett gondolkodni rajta. „Nekem nagyon nagy dolog volt bejutni a dunaPartra, és rengetegszer tovább játszani azt az előadást, végig telt házzal. De akkor voltam 19-20 éves, és ledermesztett a siker. Hogy fogok ennél jobbat csinálni? Vagy megint ilyen jót? Mert azt nagyrészt ösztönösen csináltam, persze volt mögöttem egy egész csapat, de nem volt tudatos, például hogy hogyan következzenek a mozdulatok egymás után. Sok gondolat volt mögötte, rengeteg interjút is készítettem anorexiás és testképzavaros lányokkal és fiúkkal, a barátnőm pedig nagyon beteg volt. Neki készült ez az előadás, én nem tudtam, hogy ez majd jó lesz. Utána megcsináltam a Nowstalgyt, ami a diplomamunkám volt, aztán minden szétesett körülöttem, kint is annyi minden történt velem, nem tudtam arra koncentrálni, hogy előadást csináljak. Most is sokan kérdezik, milyen lesz, és csak azt tudom mondani: lehet, hogy rossz. Meg akarom menekíteni magamat attól, hogy talán nem olyan jó, mint az előző. Ez egyfajta alkotói válság is, mert amúgy rengeteg ötletem van, szépen le vannak írva a kis noteszomba, több száz oldalon. Most nem voltam itthon már két és fél éve, féltem is hazajönni, meg a szüleim biztattak, hogy élvezzem ki, fedezzem fel, ami Amerikában van. Így ott karácsonyoztam New Yorkban, sok jó dolgot csináltam, most pedig kellett egy apropó, hogy hazajöjjek. Augusztus végén úgy hívtam fel a többieket, »most már annyira rosszul vagyok, hogy csinálni akarok egy előadást!«” – meséli nevetve.
Ez mind a szív
Az előadás címében benne van a szív, a művészet, és a mag is. Összeérnek kétségtelenül. „Azt érzem, amióta kimentem és a Covid volt, sokszor elveszítettem önmagam. Olyan dolgokat csináltam, amelyek ellentétesek voltak az addigi értékrendemmel, hiszen be kellett illeszkednem, picit konzervatívabb is lettem. Például most már családot szeretnék, és nem én akarom irányítani a kapcsolataimat, rá tudok hagyatkozni másra. A <3 Core számomra azt jelenti: visszajutni a saját értékeidhez, a saját szívedhez, saját magadhoz és a saját magodhoz. Emellett a szorongásról is szól, ami az én generációmból, a rengeteg stimulációból, a világ felgyorsulásából fakad. Hipochonder vagyok, nagyon sokáig durva halálfélelmem is volt, ez a mozdulat – mutatja, a nyaki ütőeréhez érintve két ujját –, amikor egyfolytában azt nézed, le fog-e állni a szíved, nálam évekig állandó volt, csak próbáltam elrejteni, hogy senki ne vegye észre.
Ez mind a szív, átvitt értelemben és ebben az értelemben is, hogy meg fogok-e halni. Emiatt <3 Core.
De vicces is lesz, minden eddiginél humorosabb. Én önmagamat tudom benne megélni a színpadon, mert olyan mozdulatok vannak benne, amiket én a saját kis szobámban is eltáncolok. Remélhetőleg így vissza tudok találni magamhoz. Most is eléggé önmagam vagyok, de ez annak tükrében is tud változni, hogy földrajzilag éppen hol vagyok. Mindenhol másfajta energiák vesznek körbe, másképp reagálsz, máshogy is vagy jelen. De ez minden, ami én vagyok, így önazonosabb, mint eddig bármi más.”
