Először is tudatom kedves olvasóimmal, hogy a londoni lakást, melyet bérlünk, a tulajdonosnak nem sikerült eladnia, ezért visszakullogott hozzánk, hogy inkább maradjunk, feltéve, ha tudomásul vesszük, hogy azért előbb-utóbb el fogja adni. Mi boldogan rábólintottunk, és azóta úgy lakunk itt, mint egy Csehov-darab szereplői: valami homályos érzésünk van, hogy majd el kell menni, de ez nem reális, ne gondoljunk rá, akkor hátha nem történik meg. Szeretnénk maradni, innen például gyalog el lehet sétálni az angol nemzeti színházba, a Royal National Theatre-be.
El is mentünk a minap, megnéztük a „Death of England: Closing Time” (Anglia halála: záróra) című darabot. Jó volt, bár bevallom, nem mindent értettem a szövegből, és nem csak én, öreg angoltanár, hanem a férjem se, aki jóval fiatalabb nálam, és itt él már sok éve Londonban. Ugyanis az előadás kimondottan proletár környezetben játszódik: két egyszerű asszony egy napját mutatja be. A szünetben tanúi voltunk, hogy egy amerikai csoport úgy döntött, hazamennek, mert egy hangot se értenek az egészből. Meg tudom érteni: az itteni szubsztandard beszéd, mely a hagyományos Cockney és a tévéből hallható angolság elegye, nehéz annak, aki sose hallotta – hiába angol anyanyelvű.
Voltaképpen egy trilógiává bővült drámasorozat zárórésze volt ez: a három színdarab (és egy hozzájuk kapcsolódó film) egy tipikus kelet-londoni munkáscsalád, Fletcherék példáján keresztül a feketék és fehérek együttélését vizsgálja. A sorozat, a szerzőpáros fekete mivoltából adódóan, a négerség problémáját viszi színre: egy igazi faji kérdést. Lehet azonban, hogy Nagy-Britannia életében a jövő nagy konfliktusa nem faji, hanem vallási alapú lesz: az iszlámot kell valahogy beleilleszteni vagy belebékíteni az itteni kultúrába és civilizációba. Ez nem faji kérdés, még ha szeretnek is ez ügyben sokan a „rasszizmus” címkével hadonászni: az iszlám egy vallás, és bár követőinek tekintélyes része arab, egészen más emberfajta az iráni, a török, a bangladesi, az indonéz. Az afrikai feketék egy része keresztény, más része muszlim – ez se faji kérdés.
Az első
Kezdetben volt a sima „Death of England”, 2020 januárjában, melyet egy fehér fiú, Michael ad elő, mint monodrámát.
A darabot két fekete brit szerző írta, Roy Williams és Clint Dyer (az utóbbi rendezte is). Dyer 2005-ban úgy nyilatkozott: „Nagyszerű dolog feketének lenni ebben az országban, mert rengeteg alkalom van rá, hogy te legyél az első valamiben.” Valóban, ő lett az első fekete, aki a National Theatre-ben egész estés darab rendezője (és egyben társszerzője) lehetett. Mindketten egyszerű sorból emelkedtek ki, ismerik a munkásosztály és azon belül a fekete munkásréteg világát, ami a darab nyelvhasználatában is bőven megmutatkozik.
A szöveg nyers, szókimondó és drámai, és persze – angol lévén – gyakran ironikus, sőt mulatságos. Michael apja, akinek az East End-ben (egyszerűen mondva: a prolinegyedben) piaci virágos standja van, váratlanul meghal. A temetésen, ahogy illik, Michael mondja a gyászbeszédet, de – a maga számára is váratlanul – elkezd folyni belőle a szó, és kipakol mindent az apjáról: az öreg kőkemény rasszista volt, szélsőjobboldali nézeteket harsogott („Anglia az angoloké!”), és persze a Brexitre szavazott. A fia, Michael bevallja nekünk – amit az apjának nem mert –, hogy ő bizony a Brexit ellen, a bennmaradásra szavazott, és legjobb barátja egy fekete srác, Delroy, akinek bemutatta a húgát, Carlyt, és azok egymásba szerettek. Éljen a szerelem, mondhatnánk, ám nem könnyű az életük, mert nem sok ilyen eset van: eleve kevés a vegyes-fajú pár (mixed-race couple), és azon belül még kevesebb a fekete férfi–fehér nő összetétel.
A fehér Michael és a fekete Delroy tipikus munkásfiúk; ami nem tipikus, az az, hogy nagyon jó barátok. Ezt csak halljuk, együtt a színpadon sosem látjuk őket.
2020 tavaszán ment egy hónapon át a kamarateremben, a Dorfmanban, itteni szokás szerint naponta, és szép sikert aratott. Ugyanazért bírálták, amiért dicsérték: hogy emberi hangon szólaltatta meg a rasszista, a szélsőjobbos, a soviniszta vélekedést vagy állásfoglalást vagy világnézetet – főleg Michael szavain át az apja, a néhai öreg Fletcher nézeteit, szorongását attól, hogy Anglia lecsúszik, jelentéktelenné válva süpped az európai állóvízbe, hogy a fehér férfiak természetes és hagyományos szerepei, jogai semmissé válnak a liberalizmus és az engedékeny bevándorláspolitika miatt. Aki dicsérte, ugyanezért dicsérte: hogy mindezt ki meri mondani, hogy szembesít, elgondolkodtat, provokál. És – ezt már én teszem hozzá – mindezek alatt ott húzódik a megértő szeretet: az apa iránt, a húg iránt, a fekete barát iránt.
A második
A sikeren felbuzdulva a Williams–Dyer szerzőpáros nekilátott megírni ugyanezt a történetet a fekete fiú, Delroy szempontjából. A keresztnév-választás is jellemző: a Michael a leggyakoribb, leghagyományosabb angol nevek közé tartozik (mint nálunk is a Mihály), míg a Delroy franciásan-spanyolosan hangzik, New Orleans világát idézi – egy távoli, színes, boldog világot –, hasonlóan ahhoz, amikor nálunk egy cigány fiúnak az egyszerű szülők a Dzsasztin nevet adják.
A második darabban – „Death of England: Delroy” – megismerkedünk a fekete fiúval, aki Michael barátja, és egyben Michael húgának élettársa. Delroy integrálódni igyekszik a középosztályba. A Brexitnél a kilépésre szavazott, britebb akar lenni a britnél – amiért fehér barátja kellőképp kigúnyolja. Delroy többre akarja vinni. Stabil állása van: végrehajtó, kilakoltatásokat végez. Meg is mondja: neki mindegy, ki milyen színű, egyformán elbánik mindenkivel. Aztán jön a hideg zuhany: amikor az élettársa, Carly a szülőszobán van, ő be akar rohanni hozzá, de valami közlekedési kihágás miatt letartóztatják, ő persze indulatos lesz, könyörög és átkozódik, hogy engedjék már tovább, elmérgesedik a helyzet, házi őrizetbe csukják, ezért nem tud ott lenni a szülésnél. Ki kell józanodnia: mindez nem történt volna így, ha ő nem fekete. És ne tévesszük szem elől, hogy a produkció pár hónappal azután került színre, hogy Amerikában egy rendőr brutálisan megölte a fekete George Floydot, ami világméretű felhördülést és tiltakozást váltott ki, megindítva a „Black Lives Matter” (A fekete életek számítanak) nevű mozgalmat.
Ezt a második részt a nagyszínpadon, az Olivier Theatre-ben mutatták be, jóllehet nem oda való. Monodrámát nem abban az irdatlan teremben kéne színre vinni; de a járvány pillanatnyi enyhülése miatt így lehetett egyáltalán megnyitni a színházat, ott lehetett megoldani, hogy a nézők között mindenütt üres helyek maradjanak (még a színpadon is voltak elszórva székek). Sajnos csak három előadást ért meg a produkció, mert a járvány visszatért, 2020 novemberében be kellett zárni. Az előadást szerencsére filmre vették, és így streamelhették a YouTube-on.
A két és feledik
2021 novemberében a szerzőpáros úgy döntött: a szerencsétlenül alakult színrevitel ellensúlyozására filmen folytatják a szereplők életének kibogozását. El is készült a „Death Of England: Face To Face” (Szemtől szemben), melyben a két volt barát, a fehér Michael és a fekete Delroy, akik immár sógorok, nagy nehezen kibékülnek, miután Michael megérti, hogy Delroy nem azért maradt távol a gyereke születésekor, mert link vagy részeges vagy kábítószeres (e vádak egyike sem teljesen alaptalan, de itt valóban nem ez volt az ok), hanem azért, mert bőrszíne miatt a rendőrség megkülönböztetett rosszindulattal bánt vele, nem hitték el, hogy a vajúdó asszonyához rohan, és lábbilincset tettek rá. Így hát Michael hozza el az újszülött kislányt megmutatni Delroynak. A filmen látható két színész nem azonos a színpadiakkal, de ugyanolyan jók. Látszik, hogy kinevelődött már egy fekete színészgárda, akik ugyanúgy mindent tudnak, mint a fehérek.
A harmadik
Szóval most a trilógiává bővült sorozat záródarabját láttuk: „Death of England: Closing Time” (Záróra). Ebben ezúttal ketten szerepelnek, méghozzá két nő: a fekete Denise (Delroy anyja) és a fehér Carly, anyós és meny. Közös vállalkozásuk befuccsolt, utoljára vannak itt, az üzlethelyiséget estére ki kell üríteni, mert jön a tulajdonos a kulcsért. Carly az üzlethelyiség egyik felében virágboltot működtetett (a céget az apjától, a vén rasszistától örökölte), a másik felében Denise afro-karibi gyorsbüfét indított.
Miközben pakolnak (vagy inkább úgy tesznek), elkezdik vádolni egymást a sikertelenségért. Eleinte minden jól ment, szerették őket fehérek is, feketék is. Aztán lassan megtudjuk, hogy azért apadt el a forgalom, mert Carly egy barátnője leánybúcsúján részegen előadott egy (egyébként lenyűgöző színészi tudással megjelenített) monológot arról, hogy hogyan kell a fekete fiúkat megfogni és megtartani – ő csak tudja, hiszen a párja, Delroy is fekete. Elbeszélése közben az intimebb részletekről sem riad vissza, az egész kínos és riasztó és mulatságos. (Krindzs, mondják erre az angolok.) A darab szerint ezt a monológot valaki fölvette, és vírusként terjed az interneten. A feketék érthetően megnehezteltek, és elkezdték bojkottálni a fehér Carlyt, sőt őmiatta az üzlettársát, a fekete Denise-t is, aki pedig kiváló egzotikus büfét vezetett. Ezt lassan tudjuk meg a darab során, ahogy Denise fokozatosan Carlyt és a hülye videóját teszi felelőssé a kudarcért. Iszonyúan összevesznek (ne feledjük: anyós és meny!), végül Carly bocsánatot kér. Megható a vége.
Én nem mondanám, hogy az az ország, ahol a nemzeti színházban ilyen mai darabok mennek, a halálán volna. Sőt. Ez éppen az életrevalóság jele: az önkritika, az önirónia, a szőnyeg alá söpört dolgok előpiszkálása. Nálunk Magyarországon arra még várni kell, hogy két cigány megírja a „Magyarország halála” című trilógiát és az sikerrel menjen a pesti Nemzeti Színházban.
