Úgy döntött egyszer Habsburg–Lotaringiai Ferenc József, Ausztria császára és Magyarország apostoli királya (meg Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Illíria, Lodoméria, Galícia stb. királya, sőt Lotaringia, Salzburg, Steyer, Krajna stb. hercege), hogy Mátyás nevezetű elődje példáját követve parasztgúnyába bújik, és szétnéz hatalmas birodalmában, megtudni, miként él népe.
Debrecenbe vonattal érkezett, ott felkéredzkedett az első fogatra. Az Nyárligetre tartott. A szekér azonban az Oláhréti-tónál északra fordult, így nem a város főterére, hanem egy tanyabokorba vitte. Rozsrétszőlőbe. A tótok nyelvét (is) beszélő tirpákok közé.
Az uralkodó hálálkodott a fuvarosnak, aztán megkérdezte, nem tölthetné-e nála az éjszakát. Hornyák Ferkó megrántotta a vállát.
– Há’, felőlem… De akko’ kösd be a lovat az istállóba, és csutakód le!
– Igenis, gazda! Mégh falamit segítsek?
Látható, hogy mindkét Ferenc (a Habsburg és a Hornyák) is érdekes akcentussal beszélte a magyar nyelvet.
– Há’… ha má’ kérded… Ganyézd ki az istállót! Neked is jobb az úgy, elvégre ottan fogsz alunni, és…
Itt azonban bennrekedt a gazdában a szó. Csak bámulta a vándort. Aztán megnézte a másik oldalról is.
– Itt vigyen el a rosseb, ha te nem a király vagy!
– Felismertél.
– Fel hát! Ipp olyan vagy, mint a pénzen meg a bélyegen. Csak vénebb!
– Elmúltam nyolcvan.
– De még élsz. A’ se semmi. Nahát! Az asszony nem fogja elhinni, ki vót nálam.
– Mutass be neki!
– Nem lehet. Csak holnap este gyün haza az annyátúl! Az mán dögrováson van.
A ganézás elmarad. A konyhában Hornyák suhint egy kis puliszkát. Juhtúrót kínál hozzá.
– Hogy smakkol, felséges uram? Jobb nincs.
– Ízlik.
– Igaz, hogy a királyi udvar meg a bécsi miniszterek teknősbékát esznek?
– Nem eszünk. Én húslevest szeretek. Szürke marhából.
– Nincs is attúl jobb. Errefelé ritkán jut olyan az asztalra.
– Népem szegény?
– Ki milyen. Nekem van húsz köblös földem. Nem panaszkodom. Hízott libát meg pulykát viszek a nyárligeti meg a debreceni vásárra. Csak az adó nagyon sok. Fődadó, házadó, szeszadó, útadó.
– Az adókat nem én vetem ki.
– Tudom én, hogy Tisza Pistát kell szidni! Szapujják is annyian, hogy aligha van nyugodt álma. Ő a grófok embere.
– A pártja meghnyerte a választást.
– Meg. És meg fogja a következőt is. Egyrész’, mer’ akik a legjobban utálják, azoknak nincs szavazási joguk. Másrész’ mer’ bár nekem meg a gazdáknak van, de mi is rája szavaztunk, mert félünk, hogy ha más győz, az a kódisokat támogatná a mi pénzünkbő’. Akkor má’ inkább maradjon Tisza Pista. Az urak embere, de legalább ismerjük. Á, ne beszéljünk politikás dolgokról, nem szül jó vért, csak még annyit mondok felségednek, hogy azt a szegény Kossuthot nem kellett volna baszogatnod! Jót akart az a népnek!
– Enghedtem, hogy eltemessék. Pompával!
– Az szép dolog vót. Legalább.
– És a királyról… rólam, mi a véleménye a népnek?
Hornyák Ferkó jól megrágja a kukoricalisztből készült puliszkát, amin nincs semmi rágni való, de idő kell, míg az ember megtalálja a megfelelő szavakat.
– Kedvel tíged a nép, felséges uram, csak… nem tudsz rendet tartani a tijejid között.
– A népeim között?
– A házad népében. A férfiak nem bírnak a farkukkal. Minden egérlyukba bedugnák.
A császár-király elpirul a nyers szavaktól.
– Nem szentek, az ighaz, de azért…
– Itt vót például Rudolf. Egy: vót felesége, mégis Vacsora… izé… Vetsera Heléna ágyába járt. Kettő: miközben szórakozgatott Helénával, annak a lányával, Máriával is összefeküdt. Ilyen még itt, a bokortanyákon sincs! Ha a gazda elkapja a kiserdőben a szomszédasszonyt, akkor… sitty-sutty, oszt annyi. Utána mintha nem történt vóna semmi. Nemhogy a lányát! Három: miközben van a két Vetsera, azért Kaspar Mitzivel is hetyeg! Há’ ezt már követni se lehet! És az egész a fiákeres lányán, a Jahoda Ágnesen keresztül történt. Ide a rozsdás bökőt, hogy ez a Jahoda frajlájn is beengedte Rudolfot a dunyhája alá. Csoda, ha megzavarodott szegény Rudolf? Inkább kis alkalmi nőcskéket kellett vóna neki engedélyezni. Aztán itt van Ferenc Ferdinánd, az új trónörökös.
– Ő példás családi életet él.
– Igen. De cselák nőt vett el! Az a Csotek Zsófia tán nem fogja azt duruzsóni Ferenc Ferdinánd fülibe, hogy ezt meg azt tegyen a cselákok érdekében? Dehogynem fog! Az asszony mind ilyen. A férje nyakán akar ülni! Az enyém is mindenbe beleszó’. Még a bilit sem tudom saját akaratombú’ kivinni, ő utasít mindenre, nem tudok úgy mondani valamit, hogy ne tenne rá megjegyzést. Ferdinánd mé’ nem inkább egy magyar grófnőt vett el? Az a magyarok érdekét védené. Mint szegély Sziszi királyné tette. Az isten áldja meg érte!
– Minden házasság riskant. Majd idővel…
– És fölséges uram, te is rendezhetnéd végre a dógod Schratt Katicával! Vedd feleségül, ha már annyira kajtatsz utána. Ámbátor Sziszi királynéval nem ér föl.
– Schratt Katalin egy plátói viszony.
– Plátói? Nem bécsi? Aszittem, odavaló az a fehérszemély. Amúgy, meg kell hagyni, formás.
– Miért titeket csak a privát érdekli?
– No, nem csak az… Hanem a haza sorsa. Van olyan, aki felségednek előadja Magyarország dógait?
– Sok van. És egyfolytában mondják. Például a hadseghédem, Horthy.
– Az miféle embere?
– Nem vagyok vele megheléghedve. Kálvinista. No, ez még hagyján. De nincs humorérzéke. Múltkor felolvastam neki egy hírt aus… a Wiener Witzblattból: „Traghédia! Lezuhant egy Etrich repülőghép! Egyenesen a wiener… izé… bécsi köztemetőbe csapódott. A mentők már négyszáz halottat ástak ki!” Erre Horthy elkezdett vizat… vitazatkoz… vitatkozni, hogy az Etrich Taube csak kétszemélyes ghép. Nem lehet annyi halott. És Horthy még ráadásul antiszemita is. Nem bírom el az antiszemitákat. A zsidók nélkül már futsch lenne a Monarchiának!
A nagypofájú Luegertől is alig bírtam meghszabadulni.
– Mit mondott az a Horthy?
– Also… zum beispiel… hogy az ő falujában a zsidók folyton mákot esznek.
– No ’szen felség, nincs ebbe’ semmi sértő. Vagy tán a mák szégyellni való?
– Nein… nem.
– Akkor meg? Mink is esszük a mákot, még ugyan! Bár jutna több!
– Hát ez az! Éppen ez az! No, mi foghlalkoztatja még nagyon erre a népet?
– Például az a jánossomorjai kétfejű bornyú! Vagy csak a pesti firkászok találták ki az egészet?
– Azt a borjút meghvizsgálta az udvari orvos. Valósághos. Előfordul ilyen.
– De itten mifelénk, Oroson meg egy fa úgy nőtt, hogy felfelé vótak a gyökerei, és lefelé a lombja.
– Ach, fantastisch! És te azt láttad?
– Láttam hát! De akkor már ki vót húzva a földbű’. Petneházán meg könnyezett a Madonna képe. Sok ez má’ így együtt. Közel a világvége!
– Nincs közel! Meghkérdeztem a salzburghi érseket, a bécsi főrabbit s a boszniai főmuftit is, biztos, hogy idén nem lesz világhvéghe.
– De egyszer majd lesz!
– Az biztos. Világhvéghe háború lesz.
– És a világvége után leszen főtámadás? És tényleg örökké fogunk élni? Örökkön örökké?
– Remélem – bizonytalanodik el az uralkodó hangja.
– Szoktad erről is kérdezni a főpapokat?
– Szoktam. De olyankor mindigh a pénzre terelik a szót. Templomra, iskolára kéne nekik.
– És az állatok is főtámadnak? Azok is csak olyanok, mint az ember, lelkük van.
– Nun, a szelíd, hasznos állatok biztosan! De mi szükségh lenne patkányokra meg tetvekre a paradicsomban?
A két Ferenc éjfélig társalgott, és közben előkerült egy üveg szilvórium is. A Habsburgnak nem kellett az istállóban aludnia, Hornyák a konyhai padon vetett neki ágyat.
Reggel is lecsúszott egy kupica, aztán barátságosan elváltak.
A nem mindennapi találkozásnak hamar híre ment. Mindenki terjesztette, bár a többség nem hitte.
Mégis, egy évre rá Rozsrétszőlő déli részét, ahol Hornyák portája is található, az uralkodó éjjeli megszállásának emlékére Császárszállásnak nevezték át. (Bár Magyarországnak nem volt császára, csak királya, de a tirpák egy nagyravágyó fajta.) Trianon után meg, megbosszulva a románok területrablását, az Oláhréti-tónak is Császárszállási-tó lett a hivatalos neve. Aki nem hiszi, keresse meg a térképen!
