Különös képződmény a Római-part. Eklektikus retró világ, amelybe egyre több helyen karmol be a jelen. Első fénykorát a két világháború közti években élte. Sorra épültek a csónakházak. A korabeli újságok „vadevezős országként” írtak róla, azután jött a háború, árvizek, a különleges favázas építmények többsége elpusztult. A part azonban újjáéledt. A fürdőzés megtiltása után átalakult, több lett a büfé, a sólyák töredeztek, a hajósok megritkultak. A rendszerváltozás utáni új világból kiszorulók, az új hatalmasok belvárosától riadók, a szabadság szerelmesei, az idősek és a gyerekesek, a lázadó kamaszok és a panel népe aztán örömmel fedezte fel magának ismét a Római kopottas báját. Itták a sört a Nyárfásban és a Jancsi büfében, ették a halat az Evezősben. Fel alá korzózott a nép, jöttek vissza az evezősök, pedáloztak a műanyag motorosok, fagyit nyaltak a nagymamák. Mindenki boldogan nyelte a port, hajigálta a köveket és dühöngött a bolgár hajó miatt.
Azután a makkos cipős pénzemberek elirigyelték ezt a gyermeki, gondtalan örömöt. Sorra vették meg a telkeket, épültek az üdülőparkok, véletlenül leégtek, összedőltek, új funkciót kaptak, bezártak a csónakházak. A hol ellenzéki, hol kormánypárti önkormányzatok nem tettek semmit. Azután jött két nagy árvíz, az akkor már Tarlós István vezette főváros elérkezettnek látta az időt a rendcsinálásra: gát lesz, mondták. A Római-part népébe elemi erővel hasított bele a gondolat: ezt is elveszik tőlünk. Heves indulatok korbácsolódtak, a parti gát tervét a Karácsony Gergely vezette új városvezetés végleg törölte. Komolyan vették a dolgot, megkérdezték a népet, mit szeretnének. Persze mindenki mást: a kerékpáros bicikliutat, a kisgyerekes játszóteret, a vendéglős közművet, az evezős szép új sólyákat, a sétáló meg békés korzózást.
Egyben azért megegyeztek: maradjon a part olyannak, amilyen. Elkészültek az új tervek, van benne minden a függőágytól a kilátóteraszon át a szabadtéri színpadig. Pénz persze nincs erre se. Mert az a kormánynál, meg a NER-nél van, a sétány mögötti területek java pedig a brancsbeliek vezette egyetemi alapítványoknál. Elfogadás előtt az új törvény is, amely szabad prédává teszi a partot. A szintén készülő önkormányzati építési szabályzatok persze majd előírják a közösségi funkciót, meg a nagy zöldet, a pénz emberei pedig hideg kézzel gombóccá gyűrik a szép közösségi terveket. Mert a Rómain se lehet máshogy, mint Tihanyban, a Fertő-tónál vagy éppen a Club Aligánál. Legalábbis jelen felállásban. Talán van még néhány évünk taposni a murvát, enni a palacsintát a víz melletti nem túl csinos pavilonokban, karaokézni az Orange Bike-ban, sörözni a Golyósban, a Két Rombuszban, esküvőzni a Csónakházban, filmet nézni a Felliniben, fürödni az új szabadstrandon. Merengeni, "emlékszel még?" játékot játszani, a gyereket tanítani kacsázni. Azután jön a szép új műfüves rendezettség, ahol koktélruhában tipegnek a tűsarkak, laza Gucci-felöltősök beszélik meg a következő nagy üzletet. Amiből nekünk újfent semmi se jut. Bár abból a szép új világból talán már semmi nem is kell.