Nem állíthatom, hogy annyit és annyifelé utaztam volna, mint egyik legkedvesebb irodalmi figurám, Esti Kornél, ám életem során Európát javarészt bebarangoltam. Maradtak fehér foltok – Portugália, Norvégia, Finnország –, bár egyre kevesebb, hízelgek magamnak. Noha óriásiak az adósságaim az országokat, még inkább városokat illetően, mostantól egy célponttal kevesebb található a hiánylistámon. Jártam Münchenben, Hamburgban és Stuttgartban, de Berlinben még soha. Jó sorsom vitt oda másodmagammal. Az utat ajándékba kaptam.
Bajos volna töviről hegyire elbeszélni, mit jelent számomra Berlin. Világra eszmélő gyerekként szinte felfoghatatlan volt, hogy a ketté vágott Németország területén szigetként terül el a város nyugati fele. A fal létezéséről korán tudtam, noha a szocializmus éveiben idehaza ezt a tényt komor hallgatás övezte, amit alapvetően megváltoztatott a Pink Floyd A fal című lemeze, ami tizenöt éves énemet zeneileg, de nem kizárólag zeneileg, lenyűgözte. Ezt követően olvastam a Nyugat-Berlin ellen bevezetett 1948-1949-es szovjet blokádról, amire válaszul a szövetségesek légi úton szállítottak minden árut a városba. Már egyetemista voltam, amikor kezembe került Márai Egy polgár vallomásainak második kötete, aki1920-as évek első felébe Németországban, Frankfurt és Lipcse mellett Berlinben élt. Az első világháború borzalmának és elvesztésének sokkjából ébredő város pillanatok alatt a világ központja lett, mindenfajta értelemben izgalmasabb, tarkább és előremutatóbb, mint az akkori Párizs, London vagy New York. Mintha az ott élő idegeikben érezték volna, hogy mindarra, amit a háborús évek szellemi és testi éhkopja miatt pótolni szeretnének, csekélyke idő adatik meg, hogy utána következzen a borzalom.
Az egyetemen egyik professzorom – maga is a német irodalom szerelmese – nyomta a kezembe Alfred Döblin Berlin, Alexanderplatz című regényét, érzékelve a kultúrkör iránti elfogultságomat. Mindezek megfelelő módon megágyaztak mostani utazásomhoz, mégsem tudom szavakká formálni, mit éreztem a Reichstag, a német szövetségi parlament épületét megpillantva, amint kiléptem a Hauptbanhofról, és bent az épületben, ahol a képviselők éppen a gyógyszerészeti törvény részleteiről vitatkoztak. Majd lesétáltam a Brandenburgi kapuhoz, és onnan elindultam az Unter den Lindenen, hogy magamba szippantsam ezt a ma is különleges várost. Berlin építészeti értelemben a világ egyik legrendhagyóbb kísérlete. A várost a második világháború végére porig bombázták és rombolták, majd ezt követően negyvenöt évre a történelem fűrészével ketté vágták, elzárva a szerves fejlődés lehetőségétől.
Ebből a csonkolt várostestből épít harminc éve világvárost a ma 84 milliós Németország, megdöbbentően jó eredménnyel.
Aki járt a nemrégiben még senki földjének számító Postdamer Platzon, érti, miről írok. Sétáink közben eszembe jutott Ligeti György mondata a korabeli Nyugat-Berlinről, a szürreális városról, amelyben „azok szabadok, akik be vannak zárva.”
De ez már történelem.