Akkorát robbantott a Doctor Who, hogy önmaga paródiájává vált

Minden hibájával együtt a Doctor Who egy remek sorozat, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a világ leghosszabb ideig műsoron levő sci-fi szériája. Az első részét a BBC 1963-ban adta le és bár voltak kisebb-nagyobb megszakítások - a sorozat eredetileg 1963 és 1989 között volt műsoron, majd 2005-ben indították újra - évtizedek óta a brit popkultúra része. Szerethetősége főként abban áll, hogy nem követi a hollywoodi kliséket, egyszerre mozog otthonosan a horror, a sci-fi, a fantasy és a weird műfajának világában, valamint hogy egy olyan hőst ad nekünk, aki minden korban ugyanaz marad és mégis mindig változik. Ez utóbbit értsük egzakt módon, a sztori szerint ugyanis a Doctor egy időlord nevű idegen faj képviselője. Ez a nagy hatalmú faj nem csak arra képes, hogy térben és időben utazzon, de arra is, hogy halála esetén regenerálódjon, vagyis új testet, és ezzel együtt némileg más személyiséget is kapjon. Gondoljunk csak bele, micsoda remek lehetőség ez egy sorozat újragondolására és a főhőst megszemélyesítő színész cseréjére! Biztosítva van, hogy a Doctor összes inkarnációja – bár ugyanazon alapértékeket képviselje – kicsit más legyen, mint elődje volt. A főhőst alakító színész számára ez pedig egyszerre lehet megtisztelő (és a karrierjét beindító) feladat és egyszerre jelenthet kreatív kiteljesedést. Csakhogy – mint az sejthető – ez a séma sok veszélyt is rejt magában, a megújulás sokszor nem úgy sikerül, mint ahogy azt a készítők és a rajongók elvárnák.

A 2005-ben újraindított sorozat első Doctora, Christopher Eccleston mindössze egy évadon át alakította a legendás időlordot. A sorozat ekkor még kereste a helyét és bár Eccleston egész jól hozta a fura űrlény szerepét, a színész összekülönbözött a készítőkkel, így rövid idő elteltével új Doctort köszönthettek a rajongók David Tennant személyében. Tennant azóta is a legnépszerűbb Doctor, és bár az őt követő Matt Smith szorosan ott van a nyomában, eddig még senkinek nem sikerült letaszítania a képzeletbeli trónról. Sőt, az első női Doctornak, Jodie Whittakernek – akinek pedig sokan szurkoltak – esélye sem volt. A Whittaker-éra olyannyira nem működött, hogy a sorozat létét veszélytette, ezért muszáj volt lépni valami meglepőt. A megelepetés pedig abban állt, hogy már éppen beharangozták az első színesbőrű Doctort Ncuti Gatwa személyében, amikor is Whittaker helyére közvetlenül nem ő, hanem ismét David Tennant érkezett. Igaz, csak három rész erejéig, de visszatért a legnépszerűbb Doctor a legnépszerűbb útitársával, a Catherine Tate által alakított Donnával.

Az sejthető volt, hogy a három részes különkiadás során gondosan építkeznek majd a készítők. Az első rész ott vette fel a fonalat, ahol anno a Doctor-Donna-szál abba maradt és kaptunk jó, de átlagos Doctor Who részt egy cukinak tűnő, de később gyakorlatilag szörnyecskévé változó idegennel, időlordos hókuszpókusszal és némi dzsender-kikacsintással is, ami aztán páraknál úgy kiverte a biztosítékot - mintha a Doctor Who soha nem jelenített volna meg omniszexuális utópiát. A második rész már jobban hozta a sci-fi és weird vonal keverékét az univerzum peremén veszteglő elhagyatott űrhajóval és a "semmi-lényekkel", az igazán nagy durranást azonban az utolsó, harmadik epizódra tartogatták. Ebben egy korábban (az eredeti sorozat elején, még a legelső Doctor idejében) megjelent isteni entitás, a Játékkészítő (Toymaker) tért vissza és lett a háromrészes különkiadás fő antagonistájává.

Egyszerűen brillírozik a szerepben és még a Spice Girls-betét a sok színes-szagos jelenettel sem ciki általa, ami azért – valljuk be – nagy szó. (De ne legyünk igazságtalanok, David Tennant és Catherine Tate is odatette magát, mint ahogyan a mellékszereplők között sem lehet említeni olyat, akinek a játéka kínossá vált volna.)

Az is fokozta az izgalmakat, hogy kicsit megkésve ugyan, de tudható volt, hogy jön Ncuti Gatwa, aki be is lett mutatva az epizód végén és elsőre úgy tánik, nagyon is szerethetően hozza a karaktert.

Csakhogy van itt egy óriási „csakhogy”. Ha ugyanis Gatwa jön, Tennantnak mennie kell, ami annak fényében eléggé rosszul sülhet el, hogy mégiscsak ő a legnépszerűbb Doctor. Vagyis, ha három rész után egyszerűen kiírják a történetből, jó eséllyel a rajongók minden haragját magukra szabadítják, arról nem is beszélve, hogy mind pénzügyileg, mind kreatív szempontokból jobb, ha mégiscsak házon belül tudják Tennantet. Magyarul minden tekintetben jobban járnak, ha kitalálnak egy olyan megoldást, ami valamilyen formában  akkor is életben tartja Tennant Doctorát, ha a magát a karaktert Gatwa viszi tovább. Ehhez a sci-fi rengeteg lehetőséget biztosít: párhuzamos dimenziók, zsebuniverzumok, isteni entitások, időugrások, lehetséges valóságok és így tovább. A készítők azonban egy felfoghatatlanul infantilis megoldáshoz folyamodtak: a Doctor egyszerűen - hasonlóan egy papucsállatkához - osztódott egyet és Gatwa egyszerűen kibújt Tennant testéből.

Teljességgel megmagyarázhatatlan, hogy azt az egyébként jól megírt és megvalósított sztorit, amely egy kulturális jelenség újjászületését volt hivatott elmesélni, miként lehetett ennyire félrevinni. Annyi más lehetőség lett volna egy modern hőseposz elmesélésére, még úgy is, hogy egyszerre kell kiszolgálni a rajongókat, hű maradni a tradíciókhoz, és igazodni, sőt, fricskát mutatni a kornak. Erre kaptunk egy olyan sztorit, ami precízen és fantáziadúsan van felépítve, egy ponton azonban mégis önmaga paródiájává válik. Nagy kár érte, mert szó szerint egy sokadik újjászületésnek lehettünk tanúi, ami így vagy úgy, de a jövőben (is) jelen lesz a popkultúrában.

Az igazsághoz persze azért az is hozzátartozik, hogy a rajongókat ez a rosszul sikerült momentum nem fogja eltántorítani a jövőbeni Doctor kalandjainak nyomonkövetésétől. Csak hát mégis olyan érzése van az embernek, hogy rendelt egy gulyást, ami kiváló alapanyagokból készült, az ízek is jól összeértek, de a végén a szakács Erős Pista helyett tejszínhabbal bolondította volna meg az elkészült ételt.