Az apokalipszis szörnye elhagyatottan fekszik a szürke ködben a város főterén. Pillanatok helyett hosszú képek vannak. Sötétek és fényesek. Aztán egyszerre változnak a színek: lilán világít a nyugat-berlini mozi terme, amint a film után felkapcsolódnak a fények. A vászon előtt felállított asztalnál Tarr Béla és Scott Roxborough, a The Hollywood Reporter munkatársa ül.
Miért pont a Werckmeister harmóniákat választotta a délutáni vetítésre? – tudakolja először Roxborough. A fellépése makulátlan és tettrekész, mozdulatai térölelők. Zakója alatt az inge felveszi a lámpák színeit. Barátságosan néz a rendezőre. Szívesen hallaná, miféle jelentőséggel bír ez a film, miért olyan fontos a készítőnek, hogy ezt mutassa meg, mielőtt este átveszi az Európai Filmdíj tiszteletbeli díját. – Mert Németországban vagyunk – feleli Tarr gyakorlatias egyszerűséggel. Ilyen egyszerű is lehet: nem üzenet, nem is jelképes döntés.
A színészek jó része német, a főszereplő is, magyarázza, és miután a film elkészült, azonnal megszületett a német nyelvű szinkronja is. A forgatáskor mindenki a saját anyanyelvén mondta a szerepét.
Roxborough aztán a közönséghez fordul, bátorítja a nézőket, hogy ők is kérdezzenek. Nincs könnyű dolga: meglehetősen bizarr elvárásnak tűnik az elszántan pusztítani vágyó, keserűen kiábrándult tömeg dühös meneteléséből egyszerre kilépni a lila fénybe, és szellemes, lényegi kérdéseket feltenni az elmúlt két és fél óra élményeiről.
Nincs más hátra, mint beláthatóbb irányba indulni, és a rendezői munka technikai jellegzetességeiről faggatózni. Sosem értette, mondja Tarr, amikor egy filmben kiadják a színészeknek a szövegüket, és aztán alig történik más, mint hogy ellenőrzik, rendesen megtanulják-e. Az életben sem mondja meg senki, mit beszélj, miért lenne ez más egy filmben? – teszi fel a költői kérdést, amit aztán hamar meg is válaszol: mivel a főszereplőket aszerint választotta ki, hogy jellemükben passzoljanak az eljátszandó emberekhez, sokkal jobb dialógusok születnek, ha a színészekre bízza, hogy azt mondják, amit megfelelőnek éreznek az adott helyzetekben.
Másrészről a filmet nagyon pontosan és tudatosan komponálták: a képek és a kameramozgás szigorúan megtervezett. Először ezeket próbálták el, és miután elkészült a látvány, akkor tették hozzá a színészek játékát – fejtegeti a rendező.
Nem akarja magát ismételni, feleli arra a kérdésre, miért nem forgatott több nagyfilmet A torinói ló után. Minduntalan többesszámban beszél, végig maga mellé idézi állandó alkotótársát, Hraniczky Ágnes vágót, Krasznahorkai László írót és Víg Mihály zeneszerzőt. – Mindent elmondtunk. A filmes nyelvünk készen van és teljes. Biztosan tudnék még forgatni, de minek csináljak valami olcsó másolatot az eddigiekről. A rendezés szép, kellemes szakma: jó szállodákban lehet lakni, van vörös szőnyeg, finom vacsorák. De hát mégsem ezért csináljuk – teszi ki a frappáns végszót Tarr Béla. Halkan beszél, a hangja nyugodt.
Békés ellenpontja az őt körülvevő műsornak. Olyan, mint a filmje. Sötét és fényes. Amikor este átveszi a díjat, a szabadságról beszél.
