A Fidesz-kormány értelmezése a kereszténydemokráciáról egészen más, mint a nyugat-európai (német, holland, belga) kereszténydemokrata pártoké. A kritikák szerint a Fidesz és a KDNP szorosabban kötődik a nagy egyházakhoz, mint a nyugati kereszténydemokrata pártok, például a CDU.
Ennek magyarázata a múltban gyökerezik: a két háború közötti időszakban a nyugat-európai kereszténydemokrata pártok elszakadtak az egyházaktól, miközben Magyarországon a keresztényszociális pártok szorosan kötődtek a római katolikus egyházhoz és a főpapsághoz. Ugyanakkor mint inkubátorok magukban hordták egy modern kereszténydemokrácia kialakulásának lehetőségét: az 1930-as évektől olyan személyek dolgoztak ezen, mint Kerkai Jenő és Nagy Töhötöm jezsuita szerzetesek, a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete) alapítói, vagy a szociológus Kovrig Béla és Mihelics Vid, és végül, de nem utolsósorban írásunk hőse, az újságíró, politikus Barankovics István, a Demokrata Néppárt elnöke.
Barankovics István 117 éve, december 13-án született. Róla a jólértesültek tudhatják, hogy a KDNP alapítványa az ő nevét viseli; ezt leszámítva alig hallani róla. Pedig 1945 májusától 1949 februárjáig ő vezette a Demokrata Néppártot. Ahhoz a reformer katolikus értelmiségi körhöz tartozott, amelyik a két háború között őszintén szembenézett a magyar társadalom és különösen az ország lakosságának 1920-ban 60,3 százalékát, még 1949-ben is 50,7 százalékát kitevő parasztság nehéz helyzetével, és érzékelte egy átfogó, az egyházi nagybirtokokat is súlyosan érintő földreform szükségességét.
Barankovics nemzedékének alapvető élménye volt a népi írók és falukutatók műveinek olvasása. Emellett Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök írásai hatottak rá – de az agilis püspök antiszemita indulatai nélkül. 1925-ben tagja lett a Bartha Miklós Társaságnak (BMT), mely jól jellemzi a kor zaklatott hangulatát. A társaság az egymást keresztül-kasul átszövő bal- és jobboldali reformgondolatok és radikalizmusok csomópontja volt: az ekkor a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tagjai közé tartozó, emellett az anarchizmussal kacérkodó József Attila és a később Bajcsy-Zsilinszky Nemzeti Radikális Pártjában tevékenykedő Fábián Dániel írták meg a BMT nevezetes „Ki a faluba” című röpiratát, amelyben a falvak életének föltárására, a falukutatásra ösztönözték a fiatalokat.
Barankovics a BMT-ből kivált Wesselényi Reform Klub tagja lett, majd újságíróként helyezkedett el az Ország Útja című lapnál. Később szerkesztette a Független Kisgazdapárt lapját, a Kis Újságot is. Írásaiban támogatta az egyházi birtokok fölosztását.
1944. október 13-án megalakult a Keresztény Demokrata Néppárt. A párt megalakulását hosszas viták és taktikázások előzték meg, míg végül a katolikus klérus elfogadta egy olyan párt szükségességét, amely nem kompromittálódott a Horthy-korszakban. A kor viszonyaira jellemző, hogy a legitimista, szociálisan érzékeny Pálffy József pártelnök egyik testvére, Fidél nemzetiszocialista pártvezér volt, 1944 októberétől a Szálasi-kormány földművelésügyi minisztere; nagybátyja viszont a zsidóság jogfosztását elítélő, embermentő báró Apor Vilmos győri püspök. Barankovics előbb az igazgató bizottság tagja, majd 1945-től pártelnök lett, amivel eldőlt a küzdelem a két szárny, a legitimista Pálffy és a republikánus Barankovics irányzata között. Ekkor a pártot már Demokrata Néppártnak nevezték.
Ha volt valamikor esély Magyarországon egy modern, a nyugat- meg észak-európai országokéhoz hasonló kereszténydemokrata párti politizálás megvalósítására, akkor az az 1945-1947 közötti időszak. Bármennyire furcsa is, a szovjetizálás árnyékában is volt lehetőség a korszerű kereszténydemokrácia elveinek képviseletére. Különösen, hogy nem lehetett tudni, mikor zajlik le az ország végleges átfordítása: egyes kommunista politikusok akár 10-15 éves átmenettel is számoltak. A földreform, valamint a kulcságazatokat – a nagyipart, bányákat – érintő államosítások pedig a kereszténydemokrata politikát képviselő Demokrata Néppárt számára is elfogadhatók voltak.
A háború után Nyugat-Európában egyébként is általános volt a meggyőződés a demokratikus politikusok között, hogy az államnak feladata van polgárai minél nagyobb anyagi biztonságát illetően: széles körű társadalombiztosítási rendszerek kiépítésével, valamint a szegénységet csökkentő programok szervezésével - egyszóval a jóléti állam alapjainak lerakásával. A kulcsipari ágazatok államosítása napirenden volt egyes országokban, ebben Nagy-Britannia munkáspárti kormánya ment a legmélyebbre. Barankovics sem ellenezte a földreformot, az államosítást, de óvott a túlzásoktól, a végrehajtó hatalom túlzott megerősödésétől. Végül mindinkább két tűz közé került: a kommunisták mellett Mindszenty József ellenszenvét is kiváltotta.
A kereszténydemokrata politizálás körül gyakori félreértés, hogy sokan az egyéni, illetve szervezeti jótékonykodást, a filantrópiát tekintik a lényegének. Éppen ellenkezőleg! A pápai szociális tanítást magukba foglaló enciklikák - XIII. Leó pápa Rerum novarum körlevelétől (1891) XXIII. János Pacem in terris enciklikáján (1963) át Ferenc pápa megnyilatkozásaiig - arra intik az állami döntéshozókat, hogy a közjó megvalósítása, az igazság, igazságosság, szabadság és szeretet érvényesítése legalább annyira közösségi (állami) feladat, mint amennyire az egyén felelőssége.
Nem lehet minden felelősséget az egyénre hárítani: azon túl, hogy a filantrópia segítséget nyújt a szükséget szenvedőknek, jót tesz a közösségi szellemnek is, erősíti ugyanis az összetartozás-érzületet. Pszichológiai kutatások szerint a segítségnyújtás legalább annyira sokat jelent spirituális, lelki szempontból annak, aki a támogatást adja, mint anyagilag annak, aki kapja. Így a jótékonyság egy win-win helyzetet jelent.
De ahogyan az állam nem foszthat meg senkit a jogától, hogy segítsen a rászorulókon, ugyanúgy cinikusan nem mondhatja azt a társadalomnak: oldjátok meg a szociális problémákat a filantrópia jegyében, nekünk ehhez nincs közünk.
A két háború között az élhetetlennek tartott szegényeket a filantrópiára bízták. Ennek esetlegességével Barankovics is tisztában volt. A katolikus szociális tanítást társadalompolitikájuk tengelyébe helyező kereszténydemokrata pártok, így a DNP is, támogatták a társadalombiztosítás kiépítését, a nyugdíjrendszer, az egészségügyi és oktatási-nevelési szolgáltatások, gyermekjóléti intézkedések magas színvonalú megvalósítását, végső soron a jóléti államot. Ugyanakkor nem az erős állami szociális szerepvállalás jelentette a kereszténydemokraták számára az egyedül üdvözítő eszközt: kiálltak a központi hatalmat ellensúlyozó erős önkormányzatiság mellett is.
A DNP 1945-ben nem indult önállóan a választáson, tagjai a kisgazdapárti listán kerültek be az Országgyűlésbe. Az 1947-es választáson a párt megmérette magát, és elsöprő fölényt szerzett a hagyományosan katolikus, aprófalvas Nyugat- és Észak-Dunántúlon. Az 500 főnél kisebb lakosú településeken a Nyugat-Dunántúlon mindenütt a DNP nyerte a választást, volt, ahol 70 százalékos fölénnyel. Vas és Zala megye számított a párt két legsikeresebb megyéjének.
A párt összesen 60 mandátumot szerzett, az érvényes voksok 16,5 százalékával. Ez azt jelentette, hogy a 22,25 százalékot szerzett Magyar Kommunista Párt után a második legerősebb párt lett, és egyúttal a legerősebb az ellenzéki pártok sorában. Ám ez az időszak már a korlátozott demokrácia hattyúdala volt. Barankovics sikertelenül tiltakozott a parlamentben az egyházi iskolák államosítása miatt. 1949 februárjában föloszlatta pártját. 1974-ben amerikai emigrációban halt meg, New Yorkban.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.