- A veszteséggel újra szembesülni – Debütál a Netflixen A korona hatodik évadának második fele

Nem kis súlyt kell cipelni, amikor véget ér egy ilyen, világszerte szeretett sorozat, mint A korona. Miként kezdtek hozzá az utolsó évadhoz?

Az első dolog, amit el kell mondanom: a történet nem ott ér véget, ahol ma vagyunk. Ahhoz, hogy a sorozat megőrizze a történelmi jellegét, most mindenképpen le kellett állni, mert a további események túl közel vannak a jelenhez. Mindig is szerettem volna tiszteletteljes távolságot tartani, hogy ne érezzem túl tolakodónak... Tudva, hogy A korona cselekményének körülbelül 2004-ben véget kell érnie, kiválasztottam egy eseményt, amelyről úgy gondoltam, hogy jó csúcspontot képez.

Nem gondolt arra, hogy elvigye a sztorit egészen II. Erzsébet haláláig?

Be kell vallanom, abszolút nem számítottam a királynő halálára. Teljesen abban éltem, hogy ez a show úgy fejeződik be, hogy ő még mindig a színpadon van és élvezi az életet.

Elnézést a fura kérdésért, de miért lett ennyire szomorú?

II. Erzsébet 1926-ban született, pontosan ugyanabban az évben, mint az édesanyám. Szóval nincs kétségem afelől, hogy nem fogom megírni a királynő halálát. Nem arról van szó, hogy nem érdekelne különösebben a Monarchia, de nem az, hanem inkább az ő személye vonzott ennyi éven keresztül. Csodálom őt, aki anyámhoz hasonlóan átélte a háborút, és csodálom azt a sztoicizmust, amit képviselt a háború után. Anyám egyszerű lengyelországi családból származott, de sok szempontból, sok tulajdonságával nagyon-nagyon hasonlított a királynőhöz. Anyám halála utánII. Erzsébet karakterével foglalkozni olyan volt, mintha visszamentem volna anyámhoz valamilyen módon. Nem vagyok még kész arra, hogy a veszteséggel újra szembesüljek.

Amikor elkezdte A koronát írni, mi volt az alapkoncepció? Változott az évek során?

Először is, szinte lehetetlen visszaemlékezni, olyan régen történt. A minap valaki más is megkérdezte, hogy mi volt az induláskor a fejemben, és fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Időközben visszakerestem a dokumentumaimat, és megtaláltam az első, 2012-es első vázlatot. Akkoriban úgy képzeltem el, hogy három különálló sorozatot fogok írni. De a koncepció ugyanaz volt. Mindhárom szériának más-más királynője lesz, és az időkeret pontosan úgy alakult, ahogyan azt eleinte elképzeltem. Ez annyiban változott, hogy egy sorozatban lenyomtam az egészet, és végül két évad jutott egy-egy királynőnek. De minden másban tisztán és szorosan követtük a történéseket, magát az eredeti koncepciót. Nem változtattunk rajta menet közben, és tudja, ez még engem is meglepett.

Forgatókönyvírói Oscar-díjra jelölték A királynőért majd a Frost/Nixonért néhány évvel később. Mennyire volt más megírni A koronát? Ez más és sokkal hosszabb formátum. 

Sokszor előfordult, hogy a forgatáson csak úgy megjelentem és szemléltem a stábot, a színészeket és a rendezőket. Tudom, ez nem úgy hangzik, mintha válaszolnék a kérdésre, de várja ki a végét. Ránéztem az egészre, és azt gondoltam, hogy ez pontosan ugyanolyan méretű film, mint minden másik: a teherautók száma is ugyanakkora. Tényleg. És részemről, az alkotói oldalon is minden tekintetben ugyanolyan, az írás alapossága és a végtelen újraírások sora, mindez azonosnak tűnik. Az egyetlen különbség a mennyiségben, azaz epizódok számában van. Gyakran megjegyeztem, hogy A korona nem tipikus televíziós műsor, hanem mozifilm. A részletekre való odafigyelésben, mint például A királynő, a Frost/Nixon, A király beszéde vagy például Az utolsó skót király című filmeknél. Ha percre lebontom ezeket a műveket, hasonló költségvetéssel és hasonló forgatási ütemtervvel készültek, az persze változás, hogy egy évadban tíz epizód van. Így a munkamennyiség más, de a folyamat ugyanaz volt. A korona tényleg olyan, mint egy film a tévében.

Létrehozott egy sorozatot, amely informatív és tanulságos, ugyanakkor nagyon szórakoztató is. Hogyan tudott ezek között egyensúlyt teremteni, mint mesélő?

Ez a hangnem kérdése. Sok történelmi film az Egyesült Királyságban  viszonylag szatirikus volt. Nagy hagyománya van a szatírának, és szeretünk viccet csinálni magunkból, a hatalmi intézményeinkkel szemben. Amikor A királynőt írtam, aztán a Frost/Nixont, komolyan akartam venni a potenciálisan ellentmondásos figurákat és megvizsgálni belső, érzelmi kihívásaikat. Persze nehéz úgy gondolni egy brit miniszterelnökre, hogy az élete egy mozi lenne, a közszereplő nem klasszikus filmszereplő. A korményfőinket sokkal inkább karikatúrákon keresztül ábrázoljuk, én viszont egy drámaíró vagyok. Nekem amiatt kellett aggódnom, hogy amit írok az ne váljon történelemórává. Ha unalmasnak tartom, kidobom, amit írtam. Ha szórakoztatónak és drámainak találom, akkor vagyok elégedett.

Elizabeth Debicki az egyik legtehetségesebb fiatal színésznő. Hogy lett belőle Diana hercegnő?

Ki más lehetett volna? Persze, volt egy hosszú lista, de nem tudtam volna elképzelni, hogy más alakítsa. Igazából nem is akartam elképzelni. Ugyanakkor meg akartam védeni magamat egy esetleges elutasítás után érzett csalódástól, ezért megkértem a szereposztó bizottságot, hogy keressenek más színészeket is. Aztán egyre erősebb lett az érzés: nem volt senki más, aki érdekelt volna. Olyannyira, hogy azt gondoltam, ha nem kapjuk meg Elizabeth Debickit, akkor ki kell találnom, hogyan meséljük el a történetet például Al Fayedékkel úgy, hogy Diana egyszerűen nem lesz jelen.