- Orcsik Roland: Hordozható óceán (regényrészlet)

Eltelt pár év, úgy éreztem, Pondicherryben kialkudtam magamnak a sorstól, vagy mitől, egy nyugis életet. Nincs indiai állampolgárságom, és minden észbontó szépsége ellenére nem tudok úgy rajongani Indiáért, mint Aksa. India számomra túlságosan is nagy, sokrétű és bonyolult ország. Olykor az az érzésem, kész csoda, hogy még mindig egyben van. Mégis, Pondicherryben a káoszból keveset érzékelni. Egy olyan országban találtam otthonra, amelynek nem vagyok állampolgára, viszont senki sem követeli tőlem a papírokat. Semmi ingerenciám nincs ahhoz, hogy újra sorban álljak efféle dokumentumokért, bizonygassam a hűségemet az új államhoz.
Nem azt mondom, hogy harmóniát találtam Pondicherryben, ez úgy hangzana, mint valami elcsépelt reklámszlogen. Ám kétségtelen, hogy a város a nagysága ellenére is emberléptékű maradt. Az óváros épületei, hangulata Európát idézik, francia elnevezések, boulangerie-k, francia konzulátus, négyzetrácsos járdák, itt-ott kandeláberes utcák, nagy árnyékot vető fák, ápolt, egy-két emeletes, erkélyes udvaros házak. Sötétsárga, bordó, halvány rózsaszín, halványtürkiz, világoskék, sötétkék falak. Déltájban minden tikkadt, hallgatag, később sincs lárma, ugyanis a legtöbb indiai városhoz képest itt szigorúan veszik a harsány dudálás tilalmát. A külváros, mint minden európai külváros: szeméthalmokkal tele.
Még az itteni franciákkal is közös nevezőre tudtam jutni, szemben a hajós tapasztalatommal, ahol a legtöbbjük fennhordta az orrát, alig akartak angolul szólni a személyzethez. A hajón csak a németek és a svédek voltak rosszabbak az idegtépő szabálymániájukkal, amihez elég volt néhány csepp alkohol, hogy az egész romba dőljön. Nem beszélve az amerikaiak paranoid lazaságáról, akkor is, ha ők adták a legvastagabb borravalót, amihez persze tetőtől talpig körbe kellett őket nyalogatni. A garasos angolok pedig szóra sem érdemesek, skótabbak voltak a skótoknál. Közhelyek, igaz, ám ezeket én a saját bőrömön tapasztaltam. A legeslegrosszabbak mégis a tehetséges, ám mocskos magyarok voltak (na jó, Pocok, Nóri és Erna kivételével), nemkülönben az örökké gyanakvó szomszédaink, a gőgös és trehány szlávok (Szergejt nem számítom közéjük). Engem is megvetsz, kérdezte egyszer Aksa. Hebegtem-habogtam, mire a nőm söprűt adott a kezembe, napok óta ígérgettem, hogy kitakarítom a konyhát.
Viszont akárkivel is összeboronálódtam itt Pondicherryben, egészen más volt, mint honfitársa az óceánjárón. Lehet, hogy beképzelem magamnak, de még a magyar panaszfüggőségem, kisebbrendűségi mentalitásom is oldódott valamelyest. Auroville-ben több olyan magyarral is megismerkedtem, akikben kellemesen csalódtam, nyoma sem volt bennük az otthoni kicsinyességnek, irigykedésnek, rosszmájúságnak, örökös kioktatásnak. Aksa még arra is rá tudott venni, hogy alkalomadtán repüljünk majd Európába, látogassuk meg a szüleimet. Majd ha kisbalták potyognak az égből, dünnyögtem neki. Nem nagyon értette a magyar kifejezést, én pedig nem akartam elmagyarázni a poént. Egy ideje azonban eljátszadoztam a gondolattal, már tervezni is kezdtem, mi mindent mutatok meg neki a Vajdaságban, Szerbiában, illetve Magyarországon. Lehet, hogy a szüleim is örülnének nekünk.
Aksa többet ért el nálam, mint bárki. Egyre gyakrabban kísértem el Auroville-be, jógaórákon is részt vettem, közösségi munkákat is vállaltam. Nem nagyon foglalkozom a közösség belső ügyeivel, távol tartom magam a tűztől, az újabb csalódásoktól. Aksa az ateizmusomat sohasem kérdőjelezte meg, számára azonban a vallás nem hittérítés, nem identitáskérdés, hanem életforma, mindennapi gyakorlat, sőt még ennél is több.
Egy koncert után – amelyet Pondicherryben a francia intézetben adtunk a vonósnégyessel – odajött hozzám egy indiai fotós, Fateh Rahman, megdicsérte a játékomat. A beszélgetés végén pedig meghívott minket Aksával magához egy teadélutánra.
Garzonja egy belvároshoz közeli lakónegyedben volt. Néhány fekete-fehér, berámázott fénykép a falakon: zsúfolt moszkvai metróaluljárók, New York-i nyomortanyák, menyasszonyok, vőlegények szegény indiai falvakból. A legtöbb képen rongyos, de egészséges arcú emberek. Fateh faliórája fából faragott sarlót és kalapácsot ábrázolt. Mosolyogva kérdeztem tőle, honnan szerezte ezt az önkényuralmi jelképet. Fateh azt válaszolta, egy szlovén barátjától kapta. Tudja, hogy Európában, Magyarországon milyen torz és véres formában valósult meg a kommunizmus, ami inkább sztálinizmus volt. Ám, akárcsak a nacionalizmusnak, Indiában egészen más jelentése és szerepe van a kommunizmus eszméjének, mint Európában, bizonygatta. Fölállt a hintaszékéből, és megigazította a kissé félrebillent órát a falon. Gandhi is sokat vett át a kommunizmusból, anélkül, hogy megtagadta volna a vallását. Viszont ránk kíváncsi, nem a politikai meggyőződéseinkre, beszéljünk inkább magunkról, javasolta.
Roppant kíváncsian hallgatta Aksával való megismerkedésünk történetét, a hajós munkánkat, indiai utunkat. Aksa családi háttere hallatán lesütötte a szemét. Egyre több ilyesmiről hall mostanában. Dorotheát és Maxot nem emlegettük, utólag mi magunk is alig hittük el, hogy belekeveredtünk abba a horrorba. Fateh érzékeny ember lévén észrevette, hogy valamit elhallgattunk, mégsem tépdeste föl a régi sebeket.
Rendkívül szép barna keze volt, ilyen finom ujjmozdulatokat még nem láttam férfitól. Beszéd közben úgy mozgatta hajlékony ujjait, mintha vezényelne, sárgásfehér tenyere éles kontrasztban állt sötét bőrszínével. Szívesen beszélt a szüleiről, akiket mindmáig mélységesen tisztel. Gudzsarát tartományában, Gandhinagarban született. Édesanyja táncosnő volt, édesapja építészmérnök, ma nyugdíjasok. Mindvégig támogatták őt és bátyját a tanulmányaikban, önmegvalósításukban.
Elértünk a beszélgetésnek arra a pontjára, ahol már nem tudtunk egymásnak mit mondani. Csendben nézegettem a falon a fényképeket, majd az órámra pillantottam. Mielőtt jeleztem volna Aksának, hogy ideje lépnünk, Fateh beelőzött. Neki is van hajós története. Töltött mindenkinek a fűszeres fekete teából. Bátyja apjához hasonlóan mérnök volt, ám nem épületeket, hanem hajókat tervezett. Nagyon jól keresett, ám egy napon otthagyta a sikeres vállalkozását, romlottnak érezte magát tőle. Ma Somnathban él, sadhuként vezekel egy hindu kolostorban. Mielőtt meghozta volna a döntését, elhívta Fatehet Alangba, a hajóbontó munkatelepre. Ott az volt a feladata, hogy megszervezze a hajóalkatrészek újraértékesítését. Az acélhulladék igencsak jövedelmező üzlet. Az alangi hajóbontó a világ második legnagyobbja, naponta több száz hajó fut ki a szennyes partjaira. Bátyja többször mesélt neki az embertelen körülményekről, és egészen addig, míg a saját szemével nem látta, maga sem hitt az alangi rémhírekben. A legolcsóbb munkaerő dolgozik ott, a messzi Odisha és Uttar Pradesh államból özönlik el a parti telepeket. A szerencsésebbek betonkockákban, a nyomorultabbak szemétből tákolt viskókban, nyitott fészerekben élnek. Az ócskavasból, hajóhulladékból épült bódéváros csatornázatlan, és többnyire víz, illetve áram sincs.
Fateh elővett néhány fényképet, amelyet az alangi munkatáborokban készített. Beszéljenek helyettem, mondta, majd kezünkbe adta a gyűjteményét. A fekete-fehér képeken iszonyatos partszakaszok, olaj- és különböző vegyi foltok a tengerben, hatalmas tankerek, luxushajók szétdarabolva. Mintha bombatalálatok érték volna a hajóroncsokat, rongyos alakok a haragosan égő lángoszlopok között, óriási füstfelhők. A hajótestek közelében hangya méretű emberrajok, néhány képen egyiknek a keze, másiknak a lába hiányzik. Sovány arcok, a munkásokon semmiféle biztonsági álarc vagy óvómellény. Gyakoriak a halálos balesetek, ám a hozzátartozókon kívül más nemigen törődik ezzel, hiszen a legtöbben feketén dolgoznak. A legalacsonyabb kasztból származnak, a másik lehetőség számukra az éhhalál. Lángvágókkal a kezükben zsigerelik ki a luxus rozsdás szörnyeit. Néhány képen sirályok lakmároznak egy-egy kopott bőrhuzaton, rozsdamarta acéllemezen. A többtonnás luxus- és teherszállító hajók végül bűzlő, gyanús nedvektől szivárgó kupacokban várják a kamionos elszállításukat, majd újrahasznosításukat. Ami nem kell a cégnek, jó lesz az út menti, hosszan kígyózó roncsbazárban. Alang a legolcsóbb mennyország. Hiába a tudományos konferenciák, a tiltakozások, semmit sem érnek tettek nélkül, bizonygatta Fateh.
„Disgusting”, háborodott föl Aksa.
„Welcome to India, sir”, mondta keserűen Fateh.
A ti hajótok, a Fantastic Voyage is itt vagy valami hasonló pokoli mocsokban fogja végezni, fűzte hozzá Fateh. Egyedüli pozitívum, hogy az újrahasznosítható darabjait nem hagyják majd a parton rohadni.
Némán néztem a képeket, hallgattam a történeteket, semmi okosat nem tudtam mondani. Mivel is hozakodhattam volna elő? Szervezzünk tüntetést, állítsuk meg a hajóépítést, harcoljunk az egyenlő bánásmódért, bérekért, netán a szigorúbb egészségügyi ellenőrzésekért, kéz a kézben a természetvédőkkel? Az erősebb kutya baszik, a többi csak onanizál, ezt a volt Jugoszláviában alaposan megtapasztaltam, ahol a háború kirobbanása előtt egy laza golyósorozattal félresöpörték a béketüntetőket a szarajevói utcákról. Mégis ugyanazt a haragot, bosszúéhséget éreztem én is, mint Aksa és Fateh. Ők azonban bizakodóbbak voltak nálam. Főleg Fateh, ő a fényképekkel harcol, hisz a forradalomban.