Ukrajna mellé kell állni

Sok nyugati megfigyelő szemét nyitotta föl az Európai Tanács december 14-15-i ülése, amelyen Orbán Viktor miniszterelnök erőteljesen érvelt Ukrajna európai uniós tagsága és támogatása ellen. Egészen addig gyakran úgy néztek Orbánra, mint aki lényegében pénzügyi hasznot akar húzni a támogatásért cserébe, de nem feltétlenül tekintették az Ukrajnának szánt európai támogatás előtt tornyosuló jelentős akadálynak. Ez utóbbi nézetet látszott alátámasztani az a tény, hogy az EU egyhangúan el tudta fogadni az Oroszország elleni 12 szankciós csomagot.

Az utóbbi hetek eseményei azonban világossá tették, hogy Orbán nem csupán az EU-alapok terén kíván elérni bizonyos engedményeket, hanem tartósan befolyásolni akarja az EU politikájának irányát. Úgy véli, hogy Ukrajna támogatásának stratégiája kudarcot vallott, és az Oroszországgal való kiegyezés érdekében fel kell vele hagyni.

Milyen következményekkel járna Európára nézve ez a cserbenhagyási politika? Valószínűleg távolról sem csillapítaná Putyin ambícióit. A gyengeség és következetlenség ilyen demonstrációja csak arra bátorítaná, hogy legyen még arcátlanabb és agresszívabb. Mi több, az ukrán védőgát elvesztésével Európa minden korábbinál kitettebbé válna. Az európaiak közötti bizalom és szolidaritás is jelentősen sérülne, különösen a keleti szárny frontországai között – mindez akkor, amikor az Egyesült Államok támogatása is egyre bizonytalanabb. Röviden, Európa az örökös bizonytalanság és sebezhetőség állapotába zuhanna.

A másik fontos kérdés Magyarország helye Európában. Földrajzi helyzetüknél fogva a magyarok mindig az európaiak és a keletről érkező megszállók konfrontációjának frontvonalán voltak. 1250-ben IV. Béla magyar király a IV. Ince pápának írt levelében az „európai keresztény hercegekre” panaszkodott, akik nem siettek segítségére a tatár invázió láttán. Béla ugyanakkor azt tartotta, hogy királyságának eleste jelentős veszélyt jelentene „Európa lakosaira”. Ez a levél az egyik első ismert szöveg, amely „Európát” geopolitikai közösségnek tekinti.

Hasonlóképp az olasz humanista Enea Silvio Piccolomini, még mielőtt II. Piusz pápává lett volna, amikor 1458-ban az „európaiakról” szóló egyik első könyvet írta, az első fejezetet nem Itáliának vagy Görögországnak szentelte, hanem Magyarországnak. Miért tett így? Azért, mert abban az időben a Hunyadi János vezette Magyarország volt az ottomán invázióval szembeni ellenállás élharcosa, amivel a szerző szemében kiérdemelte a legelső helyet.

Végül az 1956-os magyar forradalom idején, amikor a megszálló szovjet csapatokkal szembesülve Nagy Imre felmondta a Varsói Szerződést, az Egyesült Nemzetektől, név szerint az Egyesült Államoktól, az Egyesült Királyságtól és Franciaországtól kérte, hogy ismerjék el és védjék meg a magyar semlegességet. Sok magyar hosszú időn át bánta, hogy a Nyugat nem reagált erre a kérésre.

Most, talán először a történelem során, Európának megvan rá a lehetősége, hogy teljes egységet mutasson egy külső megszállóval szemben. Európaiként erősen remélem, hogy Magyarország ismét élharcosa lesz az európai civilizáció – azaz a birodalmaknak közösen ellenállni képes szabad emberek civilizációja – védelmének.

Az európaiak évszázadokon át Európa védelmező bástyájaként tekintettek Magyarországra. Most, hogy Ukrajna örökölte ezt a feladatot, a magyarok helye ott van mellettük.