G. azt felelte, nem kér a hülye vicceimből. Nem volt jókedvű, nem akarta hallani, hogy ez egy ócskaság. Farostlemez az egész, felborul, ha Bodri egy hangosabbat ugat. Pedig nem is akartam leszólni. Tudtam, hogy a kölykök miatt vette, hogy ne legyen szar apa a szemükben, akinek még egy nyomorult kocsija sincs, nem viszi őket sehova a nyári szünetben. Ha eljönnek hozzá, buszozniuk kell, és inkább vannak Ida mamánál a szoba-konyhában, mint vele a löncshúsos, sörös- és cigisdobozok között a panelban. Igen, tudom, én se voltam jobb. Milyen életet éltem én?!
A Vasútiban ismerkedtünk meg. Nem volt az a klasszikus udvarlás. Akkoriban váltam el, se gyerek, se lakás, se férj. Rohadtul magam alatt voltam, néha benéztem egy császárkörtére. Itt nem éreztem a szánakozást, ha megláttak. Az ábécében sokkal kínosabb volt feltenni az üveget a szalagra. Pedig biztosan a Vasútiban is beszéltek a hátam mögött, de az nem érdekelt.
A szemembe nem mondták. Álltam a császárkörtém fölött, forgattam az apró poharat a kezemben, ahogy a söntéshideg ital langyosodott, úgy vált egyre mélyebb narancsszínűvé. Láttam, hogy egy muslinca úszik benne, sírhatnékom támadt, ahogy néztem a kínlódását. Volt egy csávó, aki párszor fizetett egy-egy kört, aztán egyszer odaállt mellém, a söntésnek támaszkodott. Addig egészen jóvágásúnak gondoltam, de ahogy rám vigyorgott, undor futott át rajtam. Abban a pillanatban szemből benyúlt a combom közé, én meg akkorát vágtam a szeme közé, hogy kirepedt a bőr az öklömön.
A Vasúti közönsége azonnal felugrott, mintha csak egy indítógomb lett volna az öklömben. Ránk vetették magukat. Nem volt időm gondolkodni, mit tegyek, egy kéz a földre rántott, hónaljon ragadott, és kirántott a kompánia epicentrumából. Azt ordította: futás! Többé nem mentem oda. Csak hozzá, a panelba.
A két sportszatyornyi cuccomat az albérletből gyalog vittük át.
Első nap vett nekem egy üveg császárkörtét, azt megittuk, dugtunk, és telebagóztuk a lakást. Hajnalban már nagyon szarul voltam, kitámolyogtam a budiba, és csak hánytam, hánytam, míg már nem volt mit. Aztán másnap átaludtam a napot. Arra ébredtem, hogy fázom. Az ablak tárva-nyitva állt, a márciusi szél ki-be futkosott. Egyedül voltam a lakásban, egy hányásos atlétában ültem az ágyban. A falon volt egy tükör, nem láttam magam, csak a nap csillámlott meg benne, egyenesen a szemembe. És az a szemtelen szél. Irtóra fájt a fejem, de kikeltem az ágyból, és elkezdtem rendet rakni. A csikkeket egy nejlonszatyorba sepertem, aztán fogtam az üres konzerves dobozokat, és azokat is beledobáltam. Lehúztam az ágyneműt, beraktam a mosógépbe. Nem találtam mosóport, egy darab szappant vágtam fel. Felvettem a melegítőmet, levittem a szemetet, meg elmentem a boltba. A sörösüvegek árából bevásároltam, és főztem paprikás krumplit, virslit is tettem bele. Jól főzöl, mondta G., mikor hazajött, aztán meglátta a tiszta ágyat, és elsírta magát.
Ő is összekapta magát, nem ment többé a Vasúti környékére sem. A kocsmai balhém híre elért a munkahelyemre, kirúgtak a kertészetből. Egy darabig nem volt munkám, ez bántott. Nem akartam kihasználni, de ő tartott el. Mindig adott pénzt, abból vásároltam, vettem neki sört, ha már ilyen rendes, hogy nem megy a kocsmába. Minden héten elmentem a munkaügyi központba, ahol a volt férjem szomszédasszonya, Jutka volt az ügyintéző. Mindig tudtam, hogy odavan a férjemért, engem meg egy haszonleső libának gondolt. Most aztán itt volt a lehetőség, hogy visszavágjon. Esélyt sem adott. Maradt a várakozás.
Aztán G. egyszer elhozta a gyerekeit a lakásba, bemutatott nekik. A lány tizenkettő, a fiú nyolcéves. Végig pofákat vágtak, az ételből alig ettek. Már előtte nap azon agyaltam, mit ennének szívesen, olyasmit akartam készíteni, amit szinte minden gyerek szeret, túrós csuszát csináltam. Az lett a vége, hogy a lány apró galacsinná gyúrta a tésztát és az öccsét hajigálta vele titokban, az meg, mikor az apja megkérdezte, miért nem eszik, közölte, hogy ez az étel büdös. A szememet akkorára nyitottam, hogy az a bögrényi könny hirtelen ki ne ömöljék rajta. Mikor elmentek fagyizni, én nem mentem velük, azt mondtam, el kell mosogatnom. Ahogy kitették a lábukat, lerogytam a konyhapadlóra, és csak bőgtem, bőgtem, míg már nem volt mit kisírni.
Nemsokára felvettek takarítani egy mezőgazdasági céghez. Szerettem ott dolgozni. Ha megbeszélés volt, hallgatóztam. Imádtam, ahogy tárgyalták: kukoricaszezon, borsószezon, melioráció, műtrágyarendelés. G. meg tovább húzta az igát a gyárban, szalag mellett, három műszakban. Műszakvezetői pótlékot is kapott, de mégis egyre inkább kicsúszott a talaj a lába alól, későn járt haza, és megint éreztem rajta az italt. Akkor mondtam neki, hogy hagyjunk itt mindent, költözzünk falura, műveljünk földet. Nézett rám a borongós, tengerkék szemével, és szinte láttam, ahogy ott úsznak a mélyén a halak a nagy némaságban, messze minden fénytől.
Pár nap múlva azzal jött haza, hogy az egyik kollégája eladná a Trabantját, és ő meg akarja venni. Látta rajtam, hogy nem vagyok oda az ötletért. Nem tudtam, hányadán áll az itallal. Féltettem, de tudtam, a kölykök miatt akarja, hogy ne legyen szar apa a szemükben. Amikor megláttam a gépet, ahogy nevezte, majdnem felröhögtem, mert libafoszöld volt. Nem volt jókedvű, nem akarta hallani, hogy ez egy ócskaság. Farostlemez az egész, felborul, ha Bodri egy hangosabbat ugat. De én nem mondtam semmit, csak öleltem, öleltem, míg már nem volt erő a karomban, és a teljes súlya a nyakára nehezedett, a könnymaszatos arcomat pedig a munkásruhájába töröltem.
A gyerekei innentől gyakrabban voltak vendégek nálunk. Még a fagyizóba is a Trabanttal mentek. A fiú hamar megtalálta a kapcsolót az apjához, mert a kocsiról beszéltek folyvást. Egy alkalommal kitalálták, hogy át fogják festeni. A város szélén volt egy régi műhely, a lakat le volt verve a nagy lemezajtóról, a kutya nem ment oda, de arra jó volt, hogy az ütött-kopott falak között lefessék a kocsit. A lány nem akart menni, de velem sem akart maradni. Mondtam neki, hogy ha neki jobb úgy, elmegyek itthonról, és akkor ő maradhat egyedül, ha szeretne. Erre nem volt felkészülve. Dölyfös nézése értetlenségre változott, még a szája is megnyílt kicsit. Összeszedtem magam, hogy indulok, amikor azt mondta, inkább velem jön. Elmentünk a piacra, és közben én egyfolytában beszéltem, mert nem tudtam, mit csináljak a csenddel, ami kettőnk között lebegett, mint egy óriásmedúza. Beszéltem a növényekről, a borsószezonról, a kukoricaszezonról, a meliorációról, a műtrágyarendelésről. Csak beszéltem, beszéltem, míg már nem volt mit mondani. Akkor azt mondta, vegyünk palántákat. És vettünk paradicsom- és paprikapalántákat egy nénitől. Boldogan vittük hazafelé, és akkor ő kezdett el beszélni. Azt mondta, nevezzük el a palántákat: Apa, Öcsi, Helga – és itt megakadt. – Te mit szeretnél? – azt kérdezte. Legyen Betti. Aztán beszélt az otthoni kaktuszgyűjteményéről, a kedvence Teddy-papa, a nagy macifülkaktusz meg a Kisjóska, amit a szomszéd gyerekről nevezett el, aki egy nyár alatt olyan nagyot nőtt.
G. egy nap azt mondta, mikor ott voltak a gyerekek, elmehetnénk végre valahová együtt a Trabanttal. Talán valami tóhoz a közelbe, a fiúk horgásznának, a lányok meg fekhetnek a fűben, olvashatnak, nézhetik az eget. És a Helga borongós tengerkék szeme úgy csillant meg, mint a nap a tükörben azon a napon. Elmentünk és vettünk egy kockás plédet, horgászbotot és egy összecsukható nyugágyat, szendvicseket és szörpöt készítettem. Beszálltunk a Trabantba, és elindultunk négy faluval arrébb, a horgásztóhoz. Míg a fiúk a tó mellett rostokoltak, mi Helgával a falu utcáit jártuk, leselkedtünk a kerítéseken, számoltuk a tyúkokat, kitaláltuk, kik lakhatnak a házban, van-e macskájuk, hogy hívják őket. Az egyik ház ablakában a szokásos, kézzel írt Eladó feliratot vettük észre, de nem kismalacot, csirkét, krumplit kínáltak, hanem a házat. A cirkalmas, öreges betűk pirosa mintha rögtön a szívembe íródott volna. Helga is észrevette, mert rám nézett. – Megvesszük? – azt kérdezte.
Megvesszük? – azt kérdeztem később G.-től. Két hónap múlva költöztünk ki. A Trabanttal háromszor fordultunk, pedig utánfutót is béreltünk. Kifestettünk, a gyerekek jöttek segíteni, Öcsi mindenáron szerelni akart valamit, így az apjával nekifogtak rendbe tenni az ólat. Az új ajtókat ő csavarozta fel, mi pedig Helgával lefestettük. Azt mondta, fessünk rá virágokat is. Helga tizenharmadik születésnapját már a kifestett házban ünnepeltük, amire még a gyerekek anyja is eljött. Rengeteg volt a munka, de végre úgy éreztem, igazán élek. A Trabanttal trágyát hordtunk, tápot, betonkeverőt, palántákat, a gyerekeket. Hétvégén meg próbáltuk megjavítani benne, amit kellett, mert valamit mindig kellett.
Aztán egy esős áprilisi estén G. az útra felhordott sár miatt árokba csúszott a Trabanttal. Fejre állt, lábát törte, hetekig fekvőgipszben volt. A kocsi nem úszta meg ennyivel, totálkár, azt mondták a szervizesek. Nehéz volt, az energiáimat G. ápolása, az autó nélküli mindennapjaink újraszervezése kötötte le. Öcsi zokogott, amikor megtudta, hogy a Trabant nincs többé. Vigasztalhatatlan volt. Napokig járt az agyam, hogy tudnék könnyíteni a bánatán. A „Ne szomorkodj, lesz másik!” elképzelhetetlen mondat volt. A fagyi, a három új kiskacsa mind csak pillanatokra enyhítette a nagy szomorúságot. Egy délután a városba kellett mennem, és egy idős hölgy felszállt a buszra egy malomkerék nagyságú koszorúval. Akkor már tudtam.
Júniusi este van, lassan sötétedik. Itt állunk a kertben, G. már mankóval, Helga a vállamra támaszkodik, Öcsi mondja a beszédet. A Trabant előttünk, virágokkal díszítve. Előtte kis tábla. Trabant, velünk élt két évet. Még ülünk kicsit a szúnyogos estében a lámpásainkkal, csapkodjuk a karunkat, lábunkat, és szörpöt iszunk a Trabant emlékére. Helga azt mondja, adjunk rendes nevet neki, mert hiszen ő is családtag volt. Hm, család vagyunk. Szerinte is.
2023-12-30 10:10:00
