Stan Shih – az Acer Inc. vezérigazgatója – még a 1990-es évek elején nagy fába vágta fejszéjét. Az addig az IBM és Compaq beszállítójaként működő vállalatát önálló stratégiát követő céggé akart formálni. A kérdés, amivel szembesült: vajon a számítógép létrehozásának – a kifejlesztéstől a gyártáson keresztül a piacra juttatásig vezető láncolat – melyik részére szakosodjanak? A rendelkezésre álló képzett, fegyelmezett és viszonylag olcsó munkaerő birtokában természetesen adódott a válasz: a technológiai lánc közepére, a PC-k összeszerelésére összpontosítsanak. Ám amikor a különböző tevékenységeknek a késztermék értékéhez való hozzájárulását elemezték, egy U-alakú görbe rajzolódott ki előtte: a kutatásnak és a fejlesztésnek, illetve az eladást szervező marketingnek magasabb volt a hozzájárulása a termék végső értékéhez, mint a gyártással foglalkozó résznek.
Amikor először pillantott rá az ábrára, egy mosolygó arcra emlékeztette, el is nevezte mosolygörbének. Ám később rádöbbent: a „mosolygörbe” egy csapdát rejt. Ha az alacsonyabb hozzáadott értéket létrehozó gyártásra szakosodik, akaratlanul is a piac kevésbé nyereséges szegmensébe kormányozza a vállalatot. Ezért a céget fokozatosan a magasabb hozzáadott értéket létrehozó tevékenységek irányába fejlesztette. Az elmúlt évtizedekben a vállalati tevékenységek egymásba kapcsolódó láncolatának – az ún. értékláncnak – a vizsgálata során kiderült: a mosolygörbe a globális gazdaság valamennyi szereplőjét – az egyéni munkavállalóktól, a vállalatokon keresztül, egészen a nemzetgazdaságokig – egyaránt érinti. Fejlődési lehetőségeiket és sorsukat alapvetően az határozza meg, hogy a mindenkit mindenkivel összekapcsoló beszállítási lánc csereügyletei során mennyi hozzáadott értéket képesek előállítani partnereik számára. (R. Baldwin: The Great Convergence, 2016)
Az élethez szükséges dolgokat – ennivalót, eszközöket és segítséget – a történelem kezdetén a családok maguk teremtették elő maguk számára. Az „értékláncba” legfeljebb a rokonság segített be, illetve a falu piaca kínált némi lehetőséget a cserére. A kereskedelem fejlődésével azonban egyre távolabbi térségekre terjedt ki a munkamegosztás. Ezért az európai polgár növekvő, és mind kifinomultabb igényeinek kielégítésére céhek szerveződtek. Ezekben a mestereknek az előállítás minden szakaszához érteniük kellett, így képesek voltak maguk elkészíteni a teljes terméket (R. Cameron: A világgazdaság rövid története, 1994). A munkamegosztás fejlődésének következő szakaszában ezt a szervezési modellt felváltotta az iparszerű termelést megvalósító manufaktúra. A manufaktúrán belül a termékek előállításának egymást követő lépéseit az annak végrehajtására szakosodott munkások hajtották végre. Innen egyenes út vezetett oda, hogy a termékek előállításában a technológiai sor különböző szakaszaira szakosodó és egymástól egyre távolabb elhelyezkedő vállalkozások működtek együtt.
A XIX. században azután a termelés, a szállítás, illetve a kommunikáció forradalmai – a gépesítés és a gőzgép, a vasút és a gőzhajózás, a telex és a telefon elterjedése – nyomán az együttműködés láncolata behálózta előbb a térségeket, majd az országokat. Ezzel párhuzamosan azonban a fogyasztói igények kielégítésének folyamata is alapvető változáson ment keresztül. Korábban az életmód viszonylag lassan változott, az igények mennyiségileg nőttek ugyan, de alapvetően nem változtak. A tudomány és a technológia fejlődésével azonban egészen új termék-ötletek keletkeztek, amelyek az élet legkülönbözőbb területein kínáltak lehetőséget korábban nem létező igények kielégítésére, ha erről meg tudják győzni a vásárlót. (Marosán György: A siker receptje, 2003) A termelés így nem pusztán követte a fogyasztói igényeket, a vállalkozók elkezdték új szükségleteket kielégítő termékek ötleteivel bombázni a társadalmat.
Megindult a termék-ötletek szabad generálása és a fogyasztók meggyőzése: Mindig is erre vágytál!
Letérve a tradíciók pályájáról, egyre több áru jött létre a kutatások „melléktermékeként” születő termék-ötletekből. Ehhez a fejlesztők megalkották a piacon eladható termék prototípusát, majd kifejlesztették – ha szükség volt rá – a gyártási technológiát is. Ezzel elkezdődhetett a termék előállítása, az egymáshoz kapcsolódó technológiai lépések – az értéklánc – szigorú sorrendbe szervezett végrehajtásával. Ezután a szállítók eljuttatták a terméket a boltokba, a betanított eladók pedig kiszolgálták a vásárlót. A fogyasztók felkutatásával és rábeszélésükkel foglalkozó marketing szakemberek ugyan az értéklánc „végén” helyezkedtek el, de már a termelés megkezdése előtt elkezdték „rábeszélő” tevékenységüket. (M. Scott: Value Drivers, 1998) Miközben azonban az értéklánc minden szakasza nélkülözhetetlen volt a termék létrejöttéhez, a végső érték létrejöttében a kutatóknak és fejlesztőknek, illetve a fogyasztók meggyőzésén ügyködő marketingesek nagyobb volt a hozzájárulása, mint a termékeket előállító gyártóknak.
Ez a felismerés, mind az egyének, mind pedig a vállalatok szemszögéből – a szó szoros értelmében – életbe vágónak bizonyult. Ugyanis mindenki az általa létrehozott hozzáadott érték arányában részesült az eladás hasznából. Így legyen az egyén vagy vállalat és mindegy, hogy a sors sodorta ebbe a helyzetbe, vagy tudatosan választotta, akinek az összeszerelés jutott osztályrészül, az kénytelen volt alacsonyabb jövedelemmel megelégedni. Aki nagyobb jövedelemre vágyott, annak olyan tevékenységre kellett szakosodnia, illetve olyan állásokban kellett elhelyezkednie, amelyek a kitalálással, a megtervezéssel vagy a rábeszéléssel kapcsolatosak. A sikeres egyéni életpályához tehát olyan iskolát kell választani, majd olyan egyetemet kell elvégezni, amely lehetővé teszi, hogy az értéklánc szélein vállalhass munkát. És az ezzel kapcsolatos kényszereket az üzleti vállalkozások befektetői sem hagyhatták figyelmen kívül. (A. Rungi: The smile curve at the firm level: Where value is added along supply chains, 2018)
Azt, hogy az értéklánc U-alakú görbéjét a legtöbbek sokáig mosolygónak látták, a XX. század hosszú évtizedekig érvényesülő kedvező trendje váltotta ki: az egymást követő nemzedékek mindegyike jobban élt, mint szülei.
Így az egyén ösztönözöttsége, hogy – legyűrve a kényelemszeretetet, megküzdve a mobilitás akadályaival és előteremtve a képzés költségeit – minden erővel a továbbtanulásra összpontosítson, csekélyebb volt. A 70-as évek közepén azonban megtört a jövedelmeknek a termelékenységgel párhuzamos emelkedése. Az egyetemi diplomával rendelkezők jövedelme ugyan tovább nőtt, ám az értéklánc közepén dolgozó munkavállalóké stagnálni kezdett. (T. Piketty: A tőke a 21. században, 2015) Az érintettek kétségbeesetten eszméltek rá: a megváltozott trend alapvetően veszélyezteti életszínvonaluk megszokott folyamatos emelkedését, ráadásul kevesebb álláslehetőség közül választhattak és jobban fenyegette őket a tartós munkanélküliség.
Ezt a változást – a szellemi munka felértékelődése mellett – a globalizáció kibontakozása is előidézte. Ez ugyanis megnyitotta a lehetőséget a vállalatok előtt, hogy az alacsony hozzáadott értéket teremtő gyártási tevékenységeiket „kiszervezzék” az alacsonyabb bérköltségű országokba, így csökkentve költségeiket. Ez előnyöket kínált a világgazdaságba bekapcsolódni igyekvők számára is. A betelepülő magasabb munkakultúrájú és termelékenyebb munkahelyek nyomán növekvő fejlődési lehetőséget kaptak, munkavállalóik pedig magasabb jövedelemhez juthattak. Ugyanakkor ez alapvetően hátrányosan érintette az elbocsátott hazai munkaerőt. A sokáig folyamatosan emelkedő középosztály kettévált: a „kiszervezett” alsó része fokozatosan „leszakadt” és szinte megoldhatatlan társadalmi csapdába került.
Az egész Földet behálózó beszállítási láncok (global supply chain) nem pusztán az egyénekre és vállalatokra gyakoroltak lebírhatatlan hatást, de kikerülhetetlen kényszereket teremtettek a nemzetgazdaságok számára is. Sőt, ez a hatás egyre fokozódott, ugyanis az innovációk értéknövelő szerepe egyre erősödött, és emiatt a mosolygörbe jellegzetes átalakuláson ment át. Az 1950-es évekhez képest a 80-es évekre az U-görbe egyre jobban „behorpadt”: a közepe mélyebbre süllyedt, míg a két széle jobban kiemelkedett. Ezzel az addig biztató tekintet előbb csak aggodalmat keltő, majd kifejezetten ijesztő tényt közölt a munkavállalókkal: a jövedelmedet alapvetően meghatározza, hogy az értéklánc melyik részén tevékenykedsz, a képzettség előnye és az alkalmazkodás elutasítása miatti hátrányok egyre nőnek.
A XXI. századba átlépve azután világossá vált, a mosolygörbe ellentmondásos hatása alól a szuverén nemzetek sem vonhatják ki magukat. Azok az országot, amelyek a globális ellátási lánc gyártási és összeszerelési részeire pozicionálták magukat, az úgynevezett közepes fejlettség csapdájába eshettek.
Mint minden csapdához, ehhez is egy kezdetben kedvezőnek és könnyen járhatónak tűnő ösvény vezet: a közepes képzettségű és olcsó munkaerő számára kínáltak munkalehetőségeket a világgazdaság nagyvállalatai gyártókapacitásaik „kiszervezésével”. Ezt a stratégiát a feltörekvő országok a befektetőknek nyújtott jelentős támogatásokkal, a szakképzés prioritását képviselő oktatási rendszer fejlesztésével, a környezetvédelmi szabályozás lazításával, az önkormányzati és szakszervezeti kontroll kiiktatásával ösztönözték. Ám az esetek túlnyomó részében ezek a befektetések alapvetőn a világgazdaság struktúrájába illeszkedtek és nem „húzták” felfelé a hazai vállalkozásokat, így nem segítették kellően a kiemelkedést a mosolygörbe mélypontjáról.
Lényegében ezt a stratégiát hirdeti és folytatja 2010-es hatalomra kerülése óta az Orbán-rezsim. Ám miközben arra hivatkoznak, hogy ennek sikerét a munkanélküliség csökkenése bizonyítja, a valóságban a viszonylag alacsony hozzáadott értékű gyártási folyamatokra összpontosító fejlesztésekkel a „közepes fejlettség csapdájába” vezérelték társadalmunkat. A becsábított gyártókapacitások többnyire korszerűbbek, mint a hazai vállalkozások, de – részben ezért – nem gyakorolnak rájuk húzó hatást. Emellett ki vannak téve a hasonló stratégiát követő országok versenyének, valamint a terjedő automatizálás és „robotosítás” veszélyeinek. Emiatt egyre nehezebbé válik a csapdahelyzetből való szabadulás, hiszen a globális gazdaságban alapvetően a szolgáltatások válnak az értéktermelés meghatározó területeivé, és a világ fejlettebb részének országai a tudás szerepének és megbecsültségének emelésével igyekeznek pozícióikat megőrizni. Nálunk ezzel szemben elmaradt a magasan képzett munkaerőt biztosító, a térségek leszakadását ellensúlyozó és a rugalmas alkalmazkodását segítő oktatási és támogatási rendszerek fejlesztése. A sokasodó krízisekkel jellemezhető világunkban ezért hazánknak már középtávon is kudarcokkal, sőt nehezen elkerülhető katasztrófákkal kell szembenéznie.
S ha még ez sem volna elég: az előttünk álló évtizedben a mosolygörbe további átalakulásában egy újabb, sorsszerű következményekkel járó változás jelezhető előre. A XX. századot a képzettség fokozatosan növekvő előnye jellemezte, amit a mosolygörbe „eltorzulása” mutatott. Most azonban egy nehezen kiszámítható, de tektonikus hatást kiváltó változás rajzolódik ki a szemünk előtt: a mesterséges intelligencia (MI) az élet minden területére való behatolása. Egy éve az OpenAI nyilvánosan elérhetővé tette a ChatGPT alkalmazást, amely két hónapon belül elérte a 100 millió (!) aktív felhasználót, néhány hete pedig a Google jelentette be legújabb MI-modelljének, a Gemininek a bevezetését, ami még alapvetőbb módon befolyásolja az ember értékalkotó szerepét.
Az előttünk álló évtizedben ismét alapvetően megváltozik a mosolygörbe.
A XX. században az egyének, a vállalatok és a társadalmak sikerét a műszaki, gazdasági és szervezeti innovációk létrehozása, illetve az ezt segítő rendszerek, szabályok, mechanizmusok bevezetése biztosította. Ebben a magasan képzett, a tudományok eredményeinek alkalmazására képes munkavállalók játszották a meghatározó szerepet, ez váltotta ki a mosolygörbe széleinek emelkedését és közepének lesüllyedését. Az MI behatolása az élet minden területére azonban újszerű készségeket igényel. A legfontosabb értékalkotó kompetenciává az embernek az MI-vel való együttműködési hajlandósága és képessége, illetve az MI társadalmi beágyazottságának támogatása válik. Ez nem feltétlenül igényli a legmagasabb képzettséghez kapcsolódó műszaki, jogi és piaci ismereteket, inkább az MI-vel való együttműködés képességét – az úgynevezett augmented intelligenciát –, valamint az MI társadalmi befogadását segítő szociális intelligenciát helyezi előtérbe.
Ez pedig felértékelheti a közepesen képzett munkavállalók azon részét, akik az MI segítségével pótolhatják szakmai ismereteik hiányosságait, de képesek és készek egy olyan coaching típusú tevékenységre, amely az MI társadalmi hatékonyságát és etikus működését megalapozza. Ezzel párhuzamosan leértékelődnek a hagyományosan legmagasabban képzettek – orvosok, ügyvédek, oktatók, közgazdászok – azon csoportjai, amelyek nem képesek vagy nem hajlandók együttműködni az MI-vel. A mosolygörbét korábban kirajzoló behorpadó vékony vonal széles sávvá válik, ami arra utal, hogy a közepes végzettségű, de az MI-vel és a fogyasztókkal magas szinten együttműködni képes személynek a hozzáadott értéktermelő képessége magasabb lehet, mint egy egyetemi képzettséget megszerzett, de az MI-vel és környezetével kevésbé kommunikálni képes személyé. Vigyázat fiatalok: újraindul – szokatlan kompetenciákat igényelve – a karrierépítési láz.
