Messze van Helsinki

Hozott anyagból

Fél évszázaddal ezelőtt, 1972 végén alakult át az Európai Együttműködési Értekezlet állandóan működő szervezetté (EBESZ). Nem kellett több, mint három év, hogy az európai országok vezetői 1975-ben összegyűljenek Helsinkiben, és aláírják azt a jegyzőkönyvet, amelyben megfogalmazták az együttműködés követelményeit, és amely a különböző szocialista országok demokratikus ellenzékének elnyomó kormányaikkal szemben megfogalmazott követeléseit új, nemzetközileg is elismert, megerősített alapra helyezte. Az ellenzéki mozgalmaknak – köztük a Kis János, Kőszeg Ferenc, Solt Ottilia, Nagy András, Haraszti Miklós által fémjelzett magyar demokratikus ellenzéknek – a saját kormányuk által is aláírt Helsinki záróokmány harmadik kosarában szereplő emberi jogok és szabadságjogok követelése új és hatásos jogalapot adott a küzdelemhez.

Fél évszázada a détente - az enyhülés - szellemisége, a hidegháborútól való távolodás, amit a fegyverzetkorlátozó megállapodások kereteztek, lehetőséget kínált a szocialista országok diktatúráinak, hogy - úgymond – emberi arcukat mutassák. Ez a magyarországi ellenzéki mozgalmak számára nagyszerű kiindulópontot kínált. Ekkor még magától értetődő volt, hogy az emberi jogok, köztük a határok átlépése, a menekülés, a szabad költözés korlátozásával Nyugat-Európában nem lehet népszerűséget szerezni, hiába áramlottak Németországba a törökök, Franciaországba az arabok. Harminc évvel a II. világháború után a határok átjárhatósága, a keleti despoták uralma alól menekülők útjának biztosítása tűnt az egyik fontos követelésnek, amit nyilván a nyugat-európai munkaerőhiány is motivált.

Fél évszázaddal a Helsinki értekezlet után Európa arculata megváltozott. Szemben a hetvenes évek brezsnyevi Szovjetuniójával, a mai Oroszország visszatért a kardcsörtető sztálini világhoz, amelyik a Molotov-Ribbentrop paktum árnyékában, a náci Németországnak vetve a vállát háborús agresszorként is fitogtatta az erejét. Brezsnyev rövid ideig (az 1979-es afganisztáni bevonulásig) tartó békülékenységét a vietnámi háborúban elszenvedett amerikai kudarc inspirálta. Azt remélte, hogy végleg elismertetheti az európai területek (a balti országok, lengyel és román területek) bekebelezését, sikereket mutathat fel az űrversenyben (ld. az Apolló és a Szojuz űrhajók összekapcsolása), végül ellensúlyozhatja az ébredező belső ellenzék elnyomását (Szolzsenyicin megfosztása állampolgárságától, Szaharov Moszkvából való kitiltása).

Fél évszázada egymás után omlottak össze a dél-európai diktatúrák (Portugáliában győzött a szegfűs forradalom, Spanyolországban Franco halála után János Károly királyságával új éra kezdődött, a görög junta belebukott a ciprusi kalandba). Olaszországban a közép és baloldal felé nyitott Aldo Moro, Németországban a szociáldemokrata Willy Brandt állt a kormány élén, Franciaországban Pompidou volt az elnök. Ezek a változások jelentős mértékben segítették enyhülni az 1968 augusztusa óta megfagyott európai légkört, ami Csehszlovákiának a Varsói Szerződés, elsősorban a Szovjetunió csapatai által való megszállása miatt következett be. Akkor világossá vált, hogy a Brezsnyev-doktrína szelleme és betűje is képes érvényesülni.

Az enyhülés persze nem kis részben Nixon amerikai elnök kínai látogatásának - a napokban elhunyt Kissinger által kezdeményezett „ping-pong” diplomáciának - a következménye is volt. Hiszen a Kína és a Szovjetunió között folyó sajátos versenyben Brezsnyev sem akart lemaradni, így a jól „kézben tartott” finn vonal felhasználásával próbált a nemzetközi elszigeteltségből kitörni. A pozitív semlegesség elvét képviselő két finn vezető, Juho Paasikivi és Urho Kekkonen politikájához jól illett a Helsinki biztonsági értekezlet kezdeményezése. Mint ismert, ennek az 1975 nyarán megtartott konferenciának, az ott aláírt jegyzőkönyvnek a messze ható következménye a mai napig működő EBESZ, amelyik az együttműködésnek és a biztonságnak a Helsinki értekezleten külön kosárba helyezett mindhárom dimenzióját (katonai; gazdasági-környezetvédelmi; emberi jogi) igyekszik érvényre juttatni.

A mai helyzet más. Ahogy a Helsinki folyamatot a brezsnyevi pangás, majd a Szovjetunió elhúzódó és átfogó gazdasági válságának leplezésére alkalmazott afganisztáni katonai agresszió, illetve a lengyelországi olvadást feltartóztató Jaruzelski puccs - melyet Brezsnyev támogatott - akasztotta meg, úgy az 1990 utáni rendszerváltásokkal indult európai békének a Putyin-rendszer 2010-es évekbeli hanyatlását leplező, Krím elleni agresszió vetett véget.

A 2008-as világpénzügyi válság nyomán nyílttá vált orosz pangás, a gazdasági hanyatlás hatására döntött úgy Putyin, hogy hozzákezd az Európai Unió fellazításához. Ennek jegyében hívatta magához Szentpétervárra az ellenzéki magyar vezért, Orbánt, és alkalmazta mint a Putyin-rendszer „ötödik hadoszlopát”. 2014-ben, a Krím megszállása elleni nemzetközi szankcióegység felrobbantása érdekében jött a következő lépés: a Szíriának nyújtott katonai agressziós segítség, Aleppó szétbombázása után a menekülthullám Magyarországra, illetve innét Németországba csatornázása. Hiszen ez indította be a morális pánikot, amire felülve Orbántól Le Penig, Farage-tól Wilderig, Melonitól Stracheig mindenki felfestette a maga ördögét a saját nemzeti közönsége falára. A következő lépés a 2021 év végi, az USA és a NATO vezetőihez intézett agresszív, „hadüzenettel felérő” levelezés volt, majd az Ukrajna elleni, a Vörös Hadsereg megalakulásának évfordulójára időzített agresszió.

A mai helyzet azért is más, mint a Helsinki értekezlet idején, mert a menekültáradat, amelyet a közel-keleti katonai beavatkozás, majd Ukrajna orosz lerohanása idézett elő, szinte valamennyi európai országban életre hívta a populista-nacionalista-szélsőjobboldali pártokat, azok pedig felébresztették az eddig szunnyadó, önző kispolgári csőcseléket. Ráadásul a Covid miatti pánik, a gazdasági visszaesés keltette elkeseredettség, a jelentős drágulás, melyet az orosz agresszióra adott válasz, az energiahordozókról való leválás idézett elő, próbára tette az európai kormányok válságálló képességét.

Az orosz agresszió óta eltelt csaknem két esztendő alatt a fokozódó belső ellentétek, az erősödő populista mozgalmak feszültséget szító demagógiája ellenére az európai kormányok meglepően jól vizsgáztak. Lényegében kiközösítették az orosz- és Putyin-barát Orbánt anélkül, hogy felrobbantották volna az uniós együttműködés rendszerét.

A mai helyzet más, mint fél évszázada. Akkor minden szocialista országban voltak az egyéni szabadságjogokat védelmező, az önkényuralommal szemben fellépő, jóllehet picinyke erőt képviselő ellenzéki mozgalmak. Ráadásul létezett közöttük a közös helyzeten és a közös meggyőződésen alapuló nemzetközi szolidaritás és együttműködés is (ld. Charta ’77). Ma a látszat az, hogy minden európai országban állnak még a polgári demokrácia díszletei, nézeteiért senkit nem utasítanak ki saját országából, ezért úgy tűnik, hogy csak jobban kell dolgoznia az ellenzéknek, és a többség meggyőzésével képes lehet megfordítani a hangulatot a nacionalista-populista, fasizálódó csőcselékkel szemben. Ráadásul ezt a látszatot kiválóan képviseli a valahai demokrata Orbán, az oroszellenes Kaczyński, akik úgymond a nemzeti függetlenség védelmében fordulnak szembe az európai főárammal, az Unió liberális, értékelvű szellemiségével.

Itt lenne az ideje, hogy a demokraták összegyűljenek Helsinkiben, hogy szimbolikusan is megértessék: ha nincs híd a bal- és a jobboldali, a konzervatív és a liberális demokraták között, ha minden ország úgynevezett demokratái azt képviselik, hogy országuk legyen a legnagyobb nemzeté, s hogy nem kötnek szövetséget azokkal, akiknek „pöttyös” a mellényük, akkor először a közös hazájukat: Európát veszítik el - azután pedig a saját hazájukat. Ahogy Bem József, az összeférhetetlen kalandornak mondott lengyel szabadsághős mondta Piskinél: „Ha nincs híd, nincs haza!”

—

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.