;

kórház;betegség;járóbeteg ellátás;

- Kovács Attila György: Minden hiába

A mozdulatok pontossága zavarja. A ki­adagolt szakszerűség. Az orvos keze éppen annyi ideig pihen a páciens vállán, ameddig szükséges. A hangja egyenletes. Nem érzelemmentes, de épp csak annyi érzelemmel dúsított, hogy a nyugtalankodó beteg megnyugodjon. Csak a legszükségesebbeket közli, mindig a megfelelő szavakkal, figyelembe véve az előtte álló, aggódó, ideges beteg szociokulturális hátterét. Legalábbis Takács azt gondolja, hogy a ruházatból, a testtartásból, a páciens szóhasználatából az orvos következtetéseket von le, kategorizál, és annak megfelelően hol kopogósan leegyszerűsítve, hol némi szakzsargonnal dúsítva adja meg a diagnózist. Ahogy a szociokulturális háttér megköveteli, gondolja Takács. Ő kap némi szakzsargont is, bár nem érti, de nem kérdez rá.
Nem mondaná, hogy az orvos, aki a sürgősségi várótermében kapcsolatba lép a betegekkel, rideg lenne. Őszinte aggodalommal fordul hozzájuk, együttérzése nem megjátszott, de mintha egy szakmai protokoll szabályozná viselkedését, nem nyújt többet, csak annyit, amennyi a munkája elvégzéséhez kell, és ez egy kicsit megijeszti Takácsot. Szakszerűen kezelik, és éppen ez az, amitől pusztán egy betegnek érzi magát, semmi többnek. Bejött ezen az unalmas vasárnap délután a sürgősségire, alhasi panaszokkal, és tudja, ha nem is gyógyultan, de mindenképpen szakszerűen ellátva távozik majd.
Kicsit kiszáradt, mondja az orvos, mikor bekötik az infúziót. Kap antibiotikumot is. Takács nézi, ahogy a nővér vénát keres. Az infúzió után eltolják ultrahangra, majd hasi röntgent végeznek rajta. Egy beteghordó tolja a vizsgálókba kerekesszéken. A széknek rossz a lábtartója, Takácsnak félig kinyújtva kell tartania a lábát, a liftben elfelejti behúzni, az ajtó majdnem rácsukódik. Tudok járni, mondja. Nem baj, feleli a beteghordó.
Ül a kórház sürgősségi osztályának várótermében, túl van az infúzión, a vizsgálatokon, eredményre vár, van ideje körülnézni, körülnéz. A fal mellett egy gurulós ágyon öregasszony fekszik, ameddig nem nyög egyet, azt hiszi, halott. Szemben középkorú férfi, a doktornővel beszél. Bent kellene maradnia, mondja az orvos. Muszáj?, kérdi a férfi.
– Haza is mehet, de holnap lehet, mentő hozza be. Kezdődő tüdőgyulladás.
– Most akkor maradjak bent?
– Maga dönti el, akár haza is mehet.
– Tüdőgyulladás?
– A röntgenen látszik.
– Nem tud felírni rá valami antibiotikumot?
– Szedheti marékszámra, itt kapna infúziót. Az hatásosabb.
– Most akkor maradjak bent?
– Magának kell eldöntenie. Saját felelősségre hazamehet, ha aláírja.
A doktornő otthagyja, a férfi Takácsra pillant, nézik egymást. Takács megvonja a vállát, a férfi horkant egyet. A váróteremben folyamatos a zsongás, a jövés-menés, műanyag talpú, fehér, egészségügyi papucsok csoszogása. A hangok egybeolvadnak, néha kiválik egy-egy beszélgetésfoszlány. De csak ha figyel, ha éppen arra a beszélgetésre koncentrál. Egyébként csak zsongás van. Először az is beleveszik ebbe a zsongásba, csak bizonyos idő után válik ki belőle. Takácsnak éppen monoton ismétlődése miatt tűnik fel. Nem, hallja. Eltelik egy kis idő, majd újra: nem. Szünet, végül: nincs tovább. Aztán megint: nem. Az idős férfi a vécéajtó melletti széken ül. Nem. Három szék van egymás mellett. Nem. A férfi középen ül. Nincs tovább.
A székek mellett jobbról egy nő, nem, balról egy férfi áll. Nem. Fiatalabbak, mint a férfi. Nincs tovább. Talán a fia és a menye. Nem. Vagy a lánya és a veje, gondolja Takács. Nem. A nő keze az idősebb férfi jobb vállán, a fiatalabb férfi keze a bal vállon. Nincs tovább. Furcsán kényelmetlen helyzetben állnak az ülő férfi mellett, aki maga elé meredve ismételgeti: nem, nem, nincs tovább. Közben mozdulatlan.
A mellette álló nő és férfi sem mozdul. Körülöttük folyamatos a mozgás, ápoló lép be a váróterembe, egy férfi vécére megy, bocsánat, mondja, mikor kinyitja az ajtót a három moccanatlan alak mellett, orvos jön ki a rendelőből, egy beteghordó a váróterem végében az üres kerekesszékeket rendezi. Takács nézi a három alakot, élesen elválnak a környezetüktől, a mögöttük lévő fehér csempéktől, amiket hideg kékre színez a váróterem halványan villogó neonja. Takács legszívesebben lefényképezné őket. A zsebébe nyúl, hogy elővegye a telefonját, de eszébe jut, hogy itt nem lehet. Titokban persze lőhetne egy képet. Forgatja a telefonját, úgy tesz, mintha valamit nézne rajta, közben próbál fényképezni. Nem megy. Nem tudja úgy beállítani a telefont, hogy jó legyen. Fel kellene állnia, teljesen szembefordulnia a hármassal, be kellene állítani a kompozíciót. De akkor meg kiderül, hogy fotózik. Elteszi a telefont. Sajnálja, jó kép lenne. Fekete-fehérben csinálta volna, a fények miatt. Megpróbálja memorizálni az ülő férfit és mellette álló, kissé fölé hajló alakokat, a csillogó csempékkel, a kopott műanyag székekkel. Szeretné megőrizni a pillanatot, hogy emlékezzen rá, hogy ne felejtse el, bár nem érti, hogy miért pont ezt a három alakot akarja megőrizni az emlékezetében erről a napról, de fontosnak tartja, meghatározónak. Erőlködik, hogy kiiktassa a színeket a képből, hogy az emlék fekete-fehér legyen. Hideg és éles kompozíció. Nem. Nem. Nincs tovább.
A férfi elhallgat, hátradől, tönkreteszi a beállítást. Takács elfordul.
A váróteremben most csak a betegek vannak, az orvos és az ápolók eltűnnek és egyszerre minden mozdulatlanságba dermed. A zsongás megszűnik, csak üres csend marad. Angyal száll felettünk, gondolja Takács. A fal mellé tolt ágyban az öregasszony nem nyögdécsel, a tüdőgyulladásos szeme fénytelenné válik, maga elé mered. Takács egy élesen megrajzolt, minden részletében pontos képben érzi magát. A mellette ülő nő infúzió­jára koncentrál, úgy tűnik, mintha a műanyag tartályban a csepp lebegne, belefagyna a levegőbe. Takács vár, várja, hogy a csepp leessen, hogy újra elinduljon minden a váróteremben. Nincs tovább, suttogja rekedten a vécéajtó mellett ülő férfi. Az infúzió újra csepegni kezd, a tüdőgyulladásos felriad, tétován az arcához nyúl, a fal mellé tolt ágyban megmozdul az öregasszony. A rendelő ajtaja kinyílik, előbb egy ápoló, aztán az orvos jelenik meg. Az ápoló az öregasszonyhoz megy, bevisszük a vizsgálóba, mondja. Kikormányozza az ágyat a fal mellől, és betolja egy ajtón. Az öregasszony eltűnik Takács elől. Az orvos finoman megérinti a vállát. Hazamehet, nem tartjuk bent. Pihenjen, igyon sokat, mondja. Takács bólint. Akkor viszontlátásra. A doktornő a következő beteghez lép. Viszontlátásra, morogja Takács.
Nem arra indul, amerről bejött. Lépcsőház, lefelé megy, alagsor, eltéved. Egyedül van a hosszú, neontól vibráló folyosón, bezárt ajtókat próbál kinyitni. Furcsa, nyugtalan árnyékot vet a fehéren világító csempékre. Drapp kabátja kifakul a hideg fényben. Hangokat hall, sistergő, hol erősödő, hol halkuló, néha elvesző zajokat. Újra lépcsőház. Émelyeg. Mintha egy végtelen bélcsatornán folyna végig, síkosan, lassan feloldódva. Végre ismerős részhez ér. Megkönnyebbül. Kilép a sürgősségi betegellátó osztály ajtaján. Odakint már besötétedett, de a kórház udvarán még nem kapcsolták fel a világítást, csak egyetlen lámpa ég, messze előtte, a portásfülke mellett, mutatva a kivezető utat.

Az öregedés drámája legalább olyan tragikus, mint amilyen komikus – Böröczki Csaba első, Salomé nem szeret senkit című regényében pedig egyenesen misztikus. Nem kevés romantikus vágyakozással és noiros színezettel. A budapesti, bécsi és szellem járta párizsi színhelyeken játszódó történetről az alkotót faggattuk.